Kedves Barátom!
Most pedig írjak-e arról elvi cikket, hogy kinek, micsoda, és miért giccs, azaz nem giccs? Isten őrizzen attól, hogy folytatni akarjam veled a vitát, miután ily alaposan és atyaian kiporoltad a nadrágom. (Lásd: Huszár Sándor: Bordal helyett, A Hét. 1973. március 2.)
Mindössze egy rövidke megállapítást tennék varga minőségemben, aki nem maradtam a kaptafánál, amire tapintatosan figyelmeztetsz. Kívánságodra a világirodalom bármely, köztiszteletben álló remekét ugyanúgy kivesézhetem, ahogyan te tetted A Hét hasábjain ezzel a jobb sorsra érdemes filmmel. Ha óhajtod, elővehetem e célból, teszem azt, Romain Rolland Elvarázsolt lélek-ét (mellesleg nem szeretem), vagy Thomas Mann bármelyik regényét (mindegyiket nagyon szeretem). Megpróbáljuk?
Véletlenül Kosztolányi esszéit olvasgattam a minap. Ábécé című kötetéből idézem: „Aki nem előlegez már eleve némi elfogultságot a művészi alkotás mellett, az a legnagyobb remekművet sem értheti meg“. (Kosztolányi szemléltető példája egy Whitman-vers.) Tehát csak egy kis elfogulatlanságot kell majd magamra erőszakolnom, és biztosíthatlak afelől, hogy menni fog a dolog.
Persze, nem állítottam és most sem állítom, hogy a film, amelyről vitatkoztunk, felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye a művészi alkotásnak. Mindössze annyiról igyekeztetek meggyőzni, hogy jó színjáték. Az előlegezett némi elfogultságra azonban, úgy látszik, csakugyan szükség van.
Meleg barátsággal köszöntelek.
Gáll András
Ui. Ízlések és pofonok különböznek. Maradjunk ebben.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.
