„Hát nem fújta el a szél?” – szögezte nekem a kérdést két héttel ezelőtti számában kedvelt hetilapom, A Hét, tapintatos humorral, ám egyben félreérthetetlen rosszallással. Kritikusa, akinek pallérozott ízlését egyébként őszintén nagyrabecsülöm, bizony azt hitte, hogy régesrég elfújta. De hát nem fújta el. Vajon miért nem fújta el?
Azért-e, mert Vivien Leigh olyan nagy színésznő volt, hogy ezt a közhelyszámba menő megállapítást a filmről írva, úgy látszik, már nem is kellett megemlíteni? Akárcsak azt sem, hogy Leslie Howard, akinek tragikus sorsa felett harminc év után személy szerint még mindig nem tudok napirendre térni (a repülőgépet, amelyen utazott, a brit titkosszolgálat csalétekként odavetette a náci keselyűknek), századunk egyik legnagyobb jellemszínésze volt. Clark Gable-ről nem is szólva, aki, isten látja lelkem, igazán kiérdemelt volna dicsérőbb megállapítást is annál, hogy cigányprímásra emlékeztetett. (Ha nem A Hétben olvasom, soha nem jut eszembe. Bár egy kis rosszmájúsággal szólva – igaz. Engem azonban a film hatása alatt arra emlékeztetett, hogy milyen gyakran vagyunk elfogultak. Alakítása igazán toronymagasan jobb volt, mint amit a harmincas évek egyik hollywoodi főszívdöglesztőjétől előítéleteim alapján vártam volna.) Hát szóval a nagyszerű színészeknek (mert mind megannyi kiváló volt, hol egy filmkritikus, hogy örökre emlékezetembe vésse például a Mammyt alakító rég halott színésznő nevét?) meg a kitűnő szereposztásnak volna köszönhető, hogy még mindig nem fújta el a szél ezt a regényt filmestül?
Csak ennek-e? Vagy uram bocsá talán annak – nevezzük nevén a gyereket –, hogy a limonádénak még mindig van és lesz belátható időn belül közönsége? Ezért lett három évtizedes késéssel minden idők egyik legnagyobb közönségsikere ez a film – idézem: – ez „a sohasem volt álomvilág, amelyről még Margaret Mitchell is azt hitte, hogy elfújta a szél”?
De hát akkor miért nem fújta el?
Mindenekelőtt tisztázzunk egy alapvető félreértést. Habeant sua fata libelli – milyen igaz! Es mit tesz az előítélet! Lám, mit tehet egy csak kissé „félre”-fordított, alig elferdített cím, meg egy annak idején ügyesen testre szabott kiadói előszó, még negyven év után is! Állapítsuk meg végre az igazság kedvéért, amire csak azért nem gondolunk, mert a legokosabb ember is rabja önnön előítéleteinek, hogy Margaret Mitchell ezt a ráfogott „elfújta a szél”-t több mint bizonyos, hogy nem hitte, valószínűleg még a lehetőségére sem gondolt, aminthogy le sem írta. „Elfújta a szél” – ez nem a regény címe s nem a film címe, ez a harmincas évekből átörökölt magyar fordítás címe, s az akkori fordító kizárólagos szellemi tulajdona. A regény annak idején azért jelent meg magyarul ezzel a címmel, mert konjunkturális okok miatt, amiket itt most felesleges részletezni, ebben látszott a nagy üzleti lehetőség. És ugyanezt az üzleti lehetőséget segített kiaknázni az akkori magyar kiadás előszava, amely – láthatjuk – mindmáig hatóan „megmagyarázta”, hogy Margaret Mitchell az amerikai Délnek a polgárháborút megelőző „régi jó békevilágát” sírta vissza. Pedig a valóságban szó sem volt minderről, a többi között azért sem, mert az amerikai átlagolvasónak (bármennyire is különösnek tűnjék, a könyv elsődlegesen nem az akkori magyar olvasóközönségnek íródott) nem az fájt, ami a Kálmán-operettek „békebeli békéjét” visszasirató, a könyvpiacon akkoriban mégiscsak egyedül vásárlóképes magyar kispolgárnak. És mégis, ez a jól sikerült címferdítés, a regény elé csatolt előszóval együtt, számunkra, úgy látszik, végérvényesen meghatározta a könyv fátumát. Olyannyira, hogy ma is azzal az előlegezett meggyőződéssel ülünk be a moziba, hogy egy megfilmesített, enyhén reakciós, „bús déli” limonádét fogunk látni, s meggyőződésünket még az sem ingathatja meg, hogy a mozivásznon egész mást látunk. Csodálkozunk, hogy ez a limonádé még mindig hat a közönségre, holott azt a réteget, amelyet hajlandók voltunk egyedül lehetséges fogyasztójaként elkönyvelni, rég elfújta a szél. És észre sem vesszük, hogy a filmben nagyítóüveggel sem fedezhető fel semmiféle történelmi nosztalgia, hogy némi átmeneti nehézségek után a film valamennyi életben maradt szereplője ragyogóan megtalálja a helyét, anyagilag és társadalmilag egyaránt, a polgárháború utáni Amerikában; gazdagok, jómódúak, csak hát persze – hogy ezzel a kifejezéssel éljek – állandóan „lelkiznek”, így aztán azt sem vesszük észre, hogy ez a „lelkizés” – szerintem legalábbis – a film lényege. Hogy örök emberi jellemek ütköznek meg ebben a „lelkizésben”, és ez teszi a filmet naggyá. Kell persze némi elfogulatlanság hozzá, hogy annyi előítélettel terhelten ezt észrevegyük. De megéri, hogy kinyissuk a szemünket, s elfelejtsük mindazt, ami erről a könyvről gyermekkorunkban belénk rögződött.
Kezdjük a legeslegelején, mit értsünk azon, hogy „elfújta a szél”? A könyv, illetve a film eredeti angol címe: Gone with the wind, aminek magyar hangulati megfelelője szerintem talán az lehetne, hogy a széllel sodródva, a szelek által sodortatva vagy valami hasonló. Vagyis már a cím se az amerikai Délre utal, hanem a cselekmény központi alakjára, Scarlett O’Hara-ra, de bizonyos mértékig a film többi szereplőjére is. Egy ravaszkodó, önző, hiú macska, egyben buta liba, de valamiféle rokonszenvesen elképesztő, szívós ősi életerővel megáldott nőt sodornak a szelek – és sodornák akkor is, ha a külső világ változatlan maradna körülötte, a sodortatás végzetét ugyanis jellemében hordozza;, nem külső körülmények határozzák meg. Mellette pedig élete társait sodorják a szelek, az élet; apját, húgait, két szerelmét, több férjét, irígyelt és gyűlölt vetélytársakat, férfiakat, nőket vegyesen. Nincs közöttük két egyforma; csupa eltérő, de sajátos jellem; ha ezeket az embereket kiragadnák korukból, környezetükből, jelmezeikből, letehetnék őket akárhova, bármely korba, pillanatokon belül kialakulnának közöttük ugyanezek a konfliktusok.
A film bizonyos (jó!) értelemben így hát nem korhoz és helyhez kötött, ugyanis minden korban és minden helyen akadnak Scarlett O’Hara-szerű nők, művelt és korrekt, de kissé gyenge Ashley-k, kétségbeejtően jóhiszemű Melanie-k, akik jóhiszeműségükkel mégiscsak kissé megváltják maguk körül a világot; Mammyként zsörtölődő ragaszkodó nagymamák (a dajkák kimentek a divatból), Butler kapitányok; sorolhatnánk a végtelenségig a film összes szereplőit.
Esküszöm, el tudnám képzelni mindezeket az embereket egy antarktiszi kutatóállomáson vagy egy űrrakétában, ott is ugyanúgy sodorná őket a szél. Hiszen ezeket csak szabadon kell engedni, hagyni kell őket élni, mozogni, cselekedni jellemüknek megfelelően – máris kialakult a dráma. Ez a titka szerintem a film hihetetlen sikerének, ezért nem fújta el a szél ezt a könyvet, ezt a filmet – uram bocsá, majd hogynem azt írtam: „színdarabot”. És például ezért éreztem úgy sokadmagammal, hogy ezúttal nem moziban voltam, hanem a legjobb értelemben vett „filmszínházban”. „Sohasem volt álomvilág”? Ugyan, kérem! Még akkor is, ha ez a film talán nem tölthetné be egy szociográfiai tanulmány szerepét a Dél konföderációjáról. Bár nem hiszem, hogy sokat vétene a történelmi igazság ellen; kirívóan mindenesetre nem vét ellene. (Legfeljebb egy másik szokványos előítéletünk ellen vét: a négerkérdés akkori tényleges állásáról kialakult erősen szimplista nézeteink ellen.) Nem akarom részletezni a film méltatását, mindezt igazán csak azért gondoltam szükségesnek elmondani. mert megítélésem szerint nem jó, ha még csak nem is vagyunk hajlandók tudomást venni arról, ami az Elfújta a szél elképesztő világsikerének legfőbb tanulsága. Elsősorban nem arról van szó, persze, hogy olykor nem árt revízió alá venni gyermekkorunkban készen kapott, beidegződött vélekedéseinket, amelyeket érett fővel, önállóan már végig se gondolunk, bár ez sem árt. Fontosabb ennél, hogy ma, az „új regény”, a rendezői színház, meg egyéb művészeti újdonságaink korában, ez a film ismét arra emlékeztet, hogy a dráma (regényben, filmen, színpadon egyaránt) végül mégiscsak jellemek összecsapása. Ami persze közhely. De, úgy látszik, mégsem eléggé közhely. Hiszen lám, elénk kerülhet egy ilyen harmincnégy éves, csodálatos színielőadás, sírnivalóan nagyszerű szereposztásban, „Eastmen Colorral átfestve, panorámikusra átmásolva” – mi pedig csak csodálkozni tudunk, enyhe rosszallással, hogy hát ez kell? S mert kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy tényleg ez kell, legyintünk: istenem, a limonádét, úgy látszik, már sosem fújja el a szél. Ami bizonyos mértékig szintén igaz, de nem ebben az esetben.
Lehet, hogy sokak szerint az ízlésem kissé idejétmúlt, kiment a divatból, jobb körökben ilyent ma már nem hordanak. Én mégis hűségesen kitartok mellette. Teszem ezt pedig abban a meggyőződésben, hogy ötszáz év múlva még mindig az ilyen színjáték – mármint a jellemdráma – lesz az igazi színjáték, amiképpen huszonöt évszázaddal ezelőtt is ez volt. S amiképpen ez maradt meg igazi színjátéknak mind a mai napig.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.