Péntek János, Teiszler Pál, Szabó Zoltán: A nyelv világa. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
Bizonyára nem tévedünk, ha ‘a nyelv világa’ és ‘a nyelv egy világ’ kifejezések között szerves összefüggést látunk. Ezt sugallja maga a könyv is, amelynek címét ez a tájékoztató viseli. A nyelv világa átfogja az emberi társadalom egészét, és ilyen értelemben minden ember közös tulajdona, közös jellemzője. Egyben azonban a nyelv egy világ, amely a társadalom egészében a maga lényegbeli jellegénél fogva képviseli mindegyik nyelvközösség sajátos, nemzeti vonásait.
Ha végiglapozzuk a Péntek János, Teiszler Pál, Szabó Zoltán összeállításában megjelent könyvet, ez az egyetemes és egyben sajátos jelleg bontakozik ki mindenekelőtt számunkra. Elég e tekintetben a Teiszler tollából származó A nyelv és társadalom összefüggése című fejezet, valamint a Péntek Jánostól írt: A változó nyelv, illetőleg a Szabó Zoltántól jegyzett: A világ nyelvei című fejezetek fontosabb tanulságait levonnunk ahhoz, hogy ezt megállapíthassuk.
A nyelv és társadalom vonatkozásában világosan kiderül, hogy nyelv nélkül nincs társadalom, mert nem lehetséges a társadalmi munka, mert az embert mint társadalmi lényt a munka tette valójában azzá, ami; társadalmi tevékenység viszont elképzelhetetlen az egyes nyelveket beszélő közösségek tagjainak beszédtevékenysége nélkül. A nyelv változása – bár érvényesül benne a rendszerkényszer is – végső soron társadalmi-gazdasági-művelődési tényezőkre vezethető vissza, de ezek a változások az egyes nyelvekben sajátos módon mentek és mennek végbe. A változás ténye tehát általános, az egyes nyelvekben azonban sajátos formában érvényesül. A világ nyelveinek a számbavételekor elsősorban az egymástól eltérő típusok sajátos vonásai ragadnak ugyan meg, mert a szerzőnek a különböző szempontú osztályozásokban a típusra jellemző jegyeket kell előtérbe helyeznie; de amikor a nyelvek tipológiai osztályozásában a nyelvi univerzálékat, azaz az egyetemes nyelvi jelenségeket és sajátosságokat is számba veszi, akkor az általános, a minden nyelvben meglévő jelenségeket összegezi.
Ebben az egységes szemléletben tárgyalják a nyelv jelszerűségétől elindulva a nyelvrendszer jellegén át a nyelv tudományágait, amelyek az előbbiekkel és a később tárgyalandókkal szakmaszerűen foglalkoznak. Szó esik továbbá ugyancsak Teiszler előadásában a modern fonológiai kutatások és módszerek alapján a hangos meg az írott nyelv kérdéseiről és az elméleti tételekből levonható gyakorlati, az oktatásban is érvényesíthető szempontokról. Igen tanulságosak a nyelvek kölcsönhatásáról, a kétnyelvűségről meg a keveréknyelvekről szóló és a nyelvi rétegekről, a területi és társadalmi tagolódás következtében kialakuló nyelvváltozatokról tájékoztató fejezetek. Ki kell emelnünk az általános és a sajátos viszonyában szemlélve a nyelv és gondolkodás kérdéséről mondottak kapcsán, hogy „a nyelv és gondolkodás természetének megismerése végsősoron az emberi tudat természetének megismeréséhez ad kulcsot”.
A továbbiakban feleletet kapunk arra a kérdésre, hogyan és miért változik a nyelv. Meggyőző példákkal bizonyítja Péntek János a hangváltozásos jelenségeket, a nyelvtani szerkezet módosulását, a jelentésváltozások mikéntjét és a szókészletnek a változását. Majd azokat a diszciplínákat veszi számba, amelyek e változások tanulmányozásával foglalkoznak.
Érdekkeltőek a névtudomány körébe vágó fejezetek is. A földrajzi, természeti és műveltségi nevek mellett olvashatunk például a személynevekről, a névváltoztatásokról és az irodalmi névadásról. Végül ugyancsak Péntek tájékoztat egy sokat vitatott és még ma sem lezárt kérdésről: a beszéd eredetéről.
A további fejezetek Szabó Zoltántól valók. A világ nyelveinek bemutatása rendjén ismerteti a nyelvek tipológiai és eredet szerinti osztályozását. Megvilágítja ugyanakkor az idevonatkozó elméleti, módszertani kérdéseket is. Nyelv és stílus címmel a nyelvi elemek expresszivitását, a nyelvi közlemények és a különböző közleménytípusok stílusát taglalja a mai modern szemlélet alapján. Végül A nyelvtudomány újabb ágai című fejezetben előbb összegezi a módszerek megújításának az okait, majd ismerteti a strukturalista elemzési eljárásokat, a nyelvi modellálást, a generatív grammatika módszerét, valamint a matematikai módszereket, az információelméletet meg a gépi fordítást. Belőle fogalmat alkothatunk magunknak a modern nyelvtudomány új módszeres eljárásairól, új vizsgálódási szempontjairól. A könyv az általános nyelvészet fontosabb kérdéseit, módszereit, eredményeit mutatja be, hogy terjessze a nyelvi műveltséget. Teszi ezt az igényes népszerűsítés szintjén, nyugodtan mondhatjuk, alapos tájékozódás alapján.
Mindhárom szerző a tudomány máig elért eredményeit ismerteti, és minden alkalmat megragad arra, hogy a tárgyalt kérdéseket gyakorlati példákkal megvilágítsa, sőt, hogy az eredményeket az iskola számára is felhasználhatóvá tegye.
Csak sajnálhatjuk, hogy egyes kérdések kifejtésében inkább az érdekességek bemutatására esett a hangsúly, nem a jelenségek rendszerben, összefüggésükben való láthatására. Másrészt sajnálatos, hogy könyvészetükből kimaradt néhány olyan hazai kiadvány, amely részben hasonló kérdésekkel foglalkozik, és különösen az oktatásban hasznosítható. Végül megemlítjük, hogy egyes fejezetekben maradt néhány nem egészen szabatos és vitatható megfogalmazás.
Egészében azonban nagyon hasznos és szükséges, céljának – megítélésem szerint – megfelelő kézikönyv. Csak köszönet illetheti a Dacia Könyvkiadót, hogy szép kivitelben megjelentette.
Megjelent A Hét III. évfolyama 47. számában, 1972. november 24-én.