Két héten át dicsértem ezen a helyen az irodalomkritikát (!) a prózaíró Bálint Tibor, a költő Lászlóffy Aladár és a filozófus-szociológus Gáll Ernő tanulmányairól, cikkeiről szólván. Ezzel, remélem, mentesültem a kritikus-ellenes elfogultság esetleges vádjától és talán megszereztem az erkölcsi alapot a bírálat bírálatához is.
Komolyra fordítva a szót: hetek, hónapok óta szorgalmasan keresem folyóirataink és irodalmi lapjaink hasábjain az összefoglaló, irodalmunk jelenségeit sokoldalúan elemző kritikai tanulmányokat, az irodalom eleven folyamatának vizsgálatából levont esztétikai általánosításokat, sajnos azonban még két kezem ujjaira sincs szükség összeszámlálásukhoz. Recenzió, könyvbírálat, irodalompolitikai eszmefuttatás, jegyzet, s mérges vitacikk is akad – ha nem is bőven –, de az átfogó tanulmány, a szélesebb ölelésű esszé bizony fehér hollóként ritka.
A számbavételre nem az elvont teljesség tanítóbácsis igénye késztet, hanem az a meggyőződés, hogy a szintetizáló elemzés az irodalmi élet egészséges vérkeringéséhez nélkülözhetetlen, hogy a kritikai szellem elmélyültebb érvényesülése, az eszmék, a nézetek állandó cseréje, az irodalomkritikai vizsgálódás szempontjainak gazdagsága mindig az irodalom érettségének a jele. Természetes, hogy irodalmunk összképe sok és sokféle írói alkotóegyéniség sajátos törekvéseiből, mondandójából, stílusából rajzolódik ki. A sokféleség, az alkotási eljárások és módok hangsúlyozottan egyéni jegyei azonban nem zárják ki különböző – egymással rokonítható jelenségek révén érvényesülő, körvonalazódó – tendenciák létezését, alakulását vagy éppen metamorfózisát a tematikai tájékozódástól a művészi kifejezés eszközeinek használatáig, az egyes műfajok előtérbe kerülésétől más műfajok háttérbe szorulásáig ívelő skálán. S az egyes írók pályájának alakulása is bőven kínál lehetőséget az átfogóbb, esztétikailag elmélyült elemzéshez.
Az ilyen jellegű szintetizáló tanulmányok, a tévedések kockázatát is vállaló esszék bizonyára érdekesen és tanulságosan világíthatnák meg az irodalom és a valóság, vagy esetleg a nemzetiségi irodalom és nemzetiségi lét kölcsönhatásának bonyolult kérdéseit – itt és most. Természetesen nem a leltárszerűen értelmezett tematikai teljesség számonkérését szeretném újra meghonosítani, de talán mégsem lenne haszontalan egy-két olyan tanulmány, amely a szocialista etika és méltányosság elveinek következetes érvényesítéséért vívott küzdelem jelentkezési formáit próbálná megvizsgálni irodalmunkban.
Vagy esetleg azt, hogy a lélektani érdeklődés elmélyülése – az egyéni alkotási módok áttételein keresztül – miként befolyásolja a novellaforma alakulását. Hagyomány és újítás teoretikusan gyakran emlegetett dialektikus viszonyára új fényt vethetne – általánosabb esztétikai következtetések megfogalmazására indítékot adva – például annak a folyamatnak az elemzése, amelynek során jó néhány fiatal költőnk művében kézzel fogható és gyakran formális átvételekhez vezető József Attila-i hatásokat felváltotta a költő eszmei- művészi példájának maivá és egyénivé hasonított követése. S talán az sem lenne érdektelen, ha az összefoglaló elemzés megkísérelné számbavenni kritikánk tudományos fegyverzetét, azt, hogy mit és főleg miként hasznosít az irodalomtudomány és a segéd- vagy rokontudományok korszerű vívmányaiból.
Félreértés ne essék: rovatomat nem tévesztem össze a szerkesztőségi munkaüléssel, és nem ötleteket akarok rátukmálni kollégáimra, akik erre nyilvánvalóan nem szorulnak rá. A fenti néhány javaslattal csak jelezni kívántam a lehetőségek gazdagságát, érvelni igyekeztem az elméleti és átfogó kritikusi érdeklődés szükségessége mellett. Hiszem, hogy nyitott kapukat döngetek, s ha nem, akkor annak az oka is tanulmányba kínálkozik.
Ui. A kritikával azért mégsincsen túl nagy baj. Irodalomkedvelő barátom meséli, hogy nyaralni indulván tartalmas és vonzó nyári olvasmányokat kívánt magával vinni. Megvette hát a Kriterion újdonságait. Büszkén mutatta zsákmányát: Csehi Gyula: Felvilágosodástól felvilágosodásig (Írások három évszázadról, négy évtizedből); K. Jakab Antal: A névmás éjszakája (irodalomkritikai kísérletek); Balázs Sándor: Elmélkedés a célszerűségről.
Ezek után szívből kívánok neki – és minden kedves olvasónknak – szórakoztató nyaralást.
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.