A termékenység egymagában még nem érdem, de ha igazi íróról van szó, mindenképpen jelez valamit: az otthonosságot az írás világában, a fogékonyságot, az állandó szellemi készenlétet, a közlés és a formálás belső szükségletét.
Nicolae Balotă esetében pontosan ez a helyzet. Olyan esszéíró ő, aki nem egyszerűen cikkeivel, hanem az általa képviselt vonzó szellemiséggel van szüntelen jelen a hazai irodalmi életben. Sokoldalúsága és termékenysége az értékek iránti kivételes érzékenységének, fogékonyságának a kifejezője, s ugyanakkor alapos és széleskörű műveltségének, tájékozottságának, amely nem ismeretek halmaza, hanem szellemi alapállás és magatartás – az alkotó tevékenységben testet öltő sugárzó műveltség. A terjedelmesebb vagy jegyzetszerűen rövidebb esszé szükségképpen vált műfajává: a művek és jelenségek alkata, szellemi habitusa által kialakított megközelítési és tárgyalási módja predesztinálta erre.
Balotă számára a tárgyául választott író vagy mű mindig jelenség, amelyet magától értetődően, szinte észrevétlenül helyez el a maga természetes szellemi összefüggései közé, váratlan, de nem meghökkentő – mert megbízható tájékozottságra és esztétikai, irodalomtörténeti alapra épülő – gondolattársításokkal világít meg, gondolkodva és tovább gondolkodásra késztetve.
Utalásai, párhuzamai, aforizmatikus és parabolisztikus megfogalmazásai, az összefüggéseket feltáró leleményes észrevételei úgy indázzák körül tárgyát, mint a fényszórók sugárnyalábai. Klasszikusan esszéíró alkat az övé: hozzáértését, tudását, kompetenciáját nem sűrű hivatkozások, hanem írásának gondolati-stiláris szövete teszi kétségbevonhatatlanná.
Ez az írói alkat nyilvánvalóan maga után vonja érdeklődését az összehasonlító irodalomtudomány, a komparatisztika és az irodalom szociológiája iránt; összefonódik jártasságával a kortárs világirodalomban (és nem csak egyoldalúan a franciában, mint sok más kollégájánál) és a mai európai irodalmi műveltség alapvető előzményei között. A világirodalom alakulásának eleven folyamata, mint az ember szellemi arculatának gazdagodása és változása érdekli, időben és térben egyaránt kiterjedt összefüggések között.
Noha e rovat keretében bizonyításra kevés tér nyílik, mégis szeretném felsorolni néhány, az utóbbi hetekben írt mikroesszéjének témáját, legalább mutatóban. Íme: Unamuno románul most megjelent Don Quijote esszéje, Rafael Alberti költészete, a sikeres olasz író, Goffredo Parise regénye, Thomas Mann Weimarban (a Lotte-regény fordításának új kiadása alkalmából), a jövőbe látó Verne, a napló- és regényíró Stendhal. Szintén a napokban jelent meg imponáló esszékötete Umanităţi címen, a reneszánsz és a felvilágosodás kora iránti kivételes érdeklődését sejtető írásokkal.
Miközben Nicolae Balotă otthonosan kalandozik a világirodalom vonzó tájain, felfedezőként és útirajzíróként, cikkeiben nagyon közeli és ismerős nevekre bukkanunk. A minden szellemi érték iránt fogékony esszéíró ugyanis a romániai magyar irodalom legrendszeresebb és legrangosabb román ismerői és értékelői közé tartozik. Olvasóink e lapszámból megismerhetik Méliusz József könyvéről a Luceafărulban közölt írását; a România Literarăban nemrég Szász János regénytrilógiáját mutatta be. Nem ötletszerűek ezek az írások Balotă gazdag tevékenységében: az egykori kolozsvári és szebeni diák régóta irodalmunk értő, érzékeny és igényes barátja. Az ő előszavával indult útjára a Kriterion román nyelvű kiadványainak sorát megnyitó Fekete kolostor, s azelőtt is, azóta is számos, a romániai magyar irodalomról szóló cikk alatt olvashatjuk a nevét. Írásai az érdeklődés őszinteségéről, az értékek közvetítését szolgáló nemes szándékról, a kölcsönös megismerés, megbecsülés és tisztelet fontosságának felismeréséről tanúskodnak. Ezek az írások is szervesen következnek egész szellemi-írói magatartásából. A kitűnő esszéíró érdeklődése éppúgy több udvariassági gesztusnál, mint ahogy példájának idézését sem egyszerűen figyelmes köszönetnek szánom.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 42. számában, 1973. október 19-én.