A romániai íróküldöttség jugoszláviai látogatásáról beszámoló legutóbbi jegyzetem befejező mondatával az ottani magyar irodalmi élet táguló kereteinek tartalmas kitöltésére utaltam mint vajdasági barátaink tevékenységének egyik meghatározó vonására. Ezeket a kereteket a Fórum Kiadó, a különböző lapok, a rádió és a televízió szerkesztőségei, a folyóiratok (Újvidéken a nagy hagyományokra visszatekintő Híd mellett az Új Symposium, Szabadkán az Üzenet és a Létünk jelenik meg, a két utóbbit 1971-ben alapították), az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom katedrája, a Hungarológiai Intézet és kiadványai, a szabadkai Népszínház magyar tagozata teremtik meg, s ezekhez számos, a helyi szervek támogatásával létrejött három kezdeményező leleményről tanúskodó forma társul.
Az utóbbiak közül csak egyről szeretnék most írni, a szabadkai Életjel című élőújságról, amely különben ottani estünk szervezésében oroszlánrészt vállalt. Az Életjel több mint másfél évtizede „jelenik meg”, változatos arcélű műsoros előadások formájában. Megszületését 1958-ban a nyomtatott irodalmi-művészeti folyóirat hiánya is szorgalmazta – életképességét mi sem bizonyítja jobban, hogy e folyóiratok létrejötte után is változatlan, sőt növekvő érdeklődés mellett folytatja működését. Az Életjelnek eddig több mint kétszáz száma „jelent meg”, s ma már szervesen hozzátartozik nemcsak Szabadka, hanem az egész Vajdaság művelődési életének rendkívül változatos színképéhez.
Egy-egy számnak átlagosan háromszáz olvasója, bocsánat, nézője, illetve hallgatója van. Mindezeket az adatokat az Életjel két nyomtatott kiadványából vettem – az egyik az első tíz, a másik az azt követő öt esztendő munkásságát foglalja össze. Az egyes „számok” tartalomjegyzéke arról tanúskodik, hogy az Életjel a helyi irodalmi és művészeti élet átfogása mellett rendszeresen megismerteti nézőivel Jugoszlávia egész művelődési életét, fordítások és kiemelkedő alkotók meghívása révén. Így tehát ez az élőújság az ottani nemzetek és nemzetiségek testvéri megismerésének műhelyévé is vált.
Gyakran hívnak meg vendégművészeket a szomszédos szocialista országokból – örömmel fedeztem fel például Illyés Kinga szavalóestjének plakátját. Az élőújság hivatásos művészek számára is teremtett pódiumot, Irodalmi Színpadának előadásait például a szabadkai Népszínház színészei biztosítják, s ugyanakkor a műkedvelő művészek fórumává is vált – az előadóktól, versmondóktól egészen az énekesekig és kórusokig. Sikerült felsorakoztatnia maga mellé a középiskolás fiatalokat, mindenekelőtt a Csáth Géza-kör révén. Az irodalom és művészet terjesztésének, népszerűsítésének és a szó legjobb értelmében vett műkedvelő tevékenység serkentésének sajátos fóruma jött így létre – a szükségből a népművelés termékeny keretei alakultak ki.
Mellékesen: a nyomtatott betűt az élőújság azért nem szorította ki – az említett kiadványokon kívül erről tanúskodik az Életjel Miniatűrök sorozata, amely két-háromíves füzetekben adja közre a helyi irodalmi és művészeti élet hagyományaihoz kötődő, nemegyszer irodalomtörténeti jelentőségű dokumentumokat.
Az Életjelnél azért időztem hosszabban, mert a művelődési munka eredeti és sajátos formájává, alkotóműhellyé vált, amelyben a műalkotás és a közművelődés szervesen fonódik össze, a korszerű igények szintjén. Ezen túlmenően pedig szemléletesen példázza azt a kezdeményező erőt és leleményt, szellemi készenlétet és munkakedvet, amellyel lépten-nyomon találkozhattunk s amelynek serkentő tanulságait megőriztük.
Néhány, a szomszédos szocialista országbeli utazásunkból kinövő jegyzetem után, a következő számtól kezdve, rovatom hasábjain is szeretnék hazaérkezni – bár lényegében eddig sem útirajzot írtam.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
