I.
Múlt heti jegyzetem következtetése – jugoszláviai barátaink irodalmunk iránt tanúsított figyelmét, érdeklődését nem csak és nem is elsősorban kötelező udvariasságból kell viszonoznunk –, úgy vélem, nem szorul kimerítő bizonyításra. Magától értetődik, hogy általános művelődési politikánkkal és legbensőbb törekvéseinkkel összhangban, minden nép kulturális értékeinek megismerésére törekedve, mindenekelőtt a testvéri szocialista országok irodalmára és művészetére kell figyelmeznünk. Nem tágítja, ellenkezőleg, leszűkíti látóhatárunkat az a sznobizmusból és provincializmusból pancsolt szemlélet, amely kínosan számon tartja a Szajna menti másodrendű jelenségeket is, de szellemi restséget takaró fensőbbséggel néz át azon, ami – teszem azt – a Duna partján jelenik meg.
A sokszínű jugoszláviai irodalmi élet nyomon követését megkönnyíti az a korántsem elhanyagolható körülmény is, hogy az ottani magyar és kibontakozóban lévő román irodalmat eredetiben olvashatjuk; ugyanakkor a jugoszláv népek irodalmának megismeréséhez vajdasági magyar barátaink állandó és színvonalas tolmácsolása is hozzásegít. (Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy a szükségletek máris kitermelték a több irányú együttműködés egyes formáit: például Mihai Avramescunak, a jugoszláviai román írás egyik legjelentősebb fiatal képviselőjének két kisregényét az újvidéki Fórum felkérésére romániai műfordító, Pongrácz Mária tolmácsolta magyarul; a szabadkai Létünk legutóbbi számában Kányádi Sándor ismerteti Radu Florának a vajdasági román irodalom negyedszázados történetét összefoglaló könyvét.)
Az is természetes, hogy a jugoszláviai magyar irodalom iránti érdeklődésünket, azzal együtt, hogy két, termékeny barátságban élő szocialista ország nemzetiségi irodalmairól van szó, tovább növeli a kifejezés eszközének, a nyelvnek az azonossága és a haladó hagyományok hasonlósága. A kölcsönös megismerés és értékcsere szálainak szorosabbra fűzéséből mindenki csak nyerhet, főleg a romániai és jugoszláviai magyar irodalom és országaink irodalmi életének egésze, a tágabb összefüggéseket itt nem is említve.
Mindezeken a meggondolásokon túlmenően a kölcsönös megismerés elmélyítése mellett érvel a jugoszláviai magyar irodalom változatossága, érdekessége, vitalitása, értékteremtő ereje. Távol áll tőlem az a hiú próbálkozás, hogy rovatom keretei között és alig egy hete s látogatás alapján akárcsak meg is kíséreljem körkép kirajzolását egy olyan összetett és állandó gazdagodásban, formálódásban lévő jelenségről, mint a vajdasági művelődési élet. Ehhez hosszabb tanulmányút és legalábbis a könyvek, folyóiratok közötti állandó szellemi utazás lenne szükséges. (Az utóbbit különben, a lehetőségekhez mérten, útitársaimmal együtt terveimbe iktattam, az erről szóló „útijegyzeteket” is beleértve.) Éppen ezért most csak néhány mozzanat vázlatos felidézésére szorítkozhatom.
Mindenekelőtt szembetűnő vajdasági kollégáink szellemi életének intenzitása, kezdeményező képessége, vállalkozó kedve. Kifejezésre jut ez a folyóiratok arculatában, a könyvkiadás adataiban, az eszmecserék nagy számában, az irodalmi műsorok gyakoriságában, a napi- és hetilapok mellékleteiben, az írók termékenységében, érdeklődési körének szélességében és fogékonyságában egyaránt. A könyvpiac és Juhász Gézának, a Fórum könyvkiadó-részlege főszerkesztőjének a Létünk 5. számában megjelent Magyar irodalom és könyvkiadás Jugoszláviában, 1945–1970 című tanulmánya egyaránt elárulja, hogy a jellemző az évente legalább egy, de nem ritkán két kötetet is publikáló írók nagy száma. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy ottani barátaink a szó szoros értelmében vett alkotómunkán kívül széles körű, sokoldalú és rendszeres kötelezettségekkel járó tevékenységet fejtenek ki – a társadalmi életben, az egyetemen, a kiadók, a lapok, a rádió és a televizió szerkesztőségeiben.
Munkásságuk műfajilag is rendkívül változatos: az újságírás, a publicisztika, a szerkesztés mindennapos gyakorlata mellett legtöbbjük verseskönyvvel, elbeszéléssel, regénnyel, emlékezéssel egyaránt jelentkezik. A prózaíró és költő Herceg János például most adta ki emlékiratainak első kötetét (különben az újvidéki Rádió magyar irodalmi műsorainak szerkesztője); Fehér Ferenctől verseskönyvet és napló-kötetet olvastam, a szabadkai 7 napban irodalomtörténeti arcképsorozatot közöl (különben az újvidéki napilap, a Magyar Szó munkatársa); Deák Ferenc mindenekelőtt a drámában és a hangjátékban van otthon, de verseskönyvét és ifjúsági regényét is ismerem, és forgatókönyve alapján készítették az első magyarul beszélő jugoszláviai filmet (különben az újvidéki Rádió dramaturgja); Gion Nándor, a néhány éve feltűnt kitűnő regényíró szintén a rádió egyik műsorát szerkeszti; Gerold László, legismertebb és legszorgalmasabb színikritikusuk, az egyetemen tanít és meggondolkoztató szociográfiai felvételek írója; Dér Zoltán prózaíró, irodalomtörténész, kritikus (különben a szabadkai 7 nap és az Üzenet című folyóirat irodalmi szerkesztője); a sort hosszan lehetne folytatni, pedig még nem is beszéltünk Bori Imréről, az egyetemi tanárról, irodalomtörténészről, kritikusról, esztétáról, a Híd, a Létünk és számos könyvkiadói-sorozat szerkesztőbizottsági tagjáról, aki fáradhatatlanul ír, vitázik, szervez és jelen van szinte mindenütt, vagy Rehák Lászlóról, a szabadkai Közgazdasági Kar tanáráról, a Létünk főszerkesztőjéről, a társadalomtudományok és a nemzetiségi kérdés tudományos kutatásának kiváló szakemberéről – és még annyi más jelentős írástudóról.
Kétségtelen, hogy ennek a sokoldalúságnak egyik oka a nemzetiségi lét feltételeiben és szükségleteiben rejlik; de legalább ilyen fontos a szellemi készenlét, a felelősségtudat és művelődési élet egyre táguló keretei tartalmas kitöltésének igénye is. Erről majd legközelebb.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.