Néhány nap óta szobor áll Székelykeresztúr főterén. Petőfi Sándor szobra.
A napilapok részletesen beszámoltak a szoboravatási ünnepségről. Megpróbálták felidézni az élményt, amelyet nem lehet leírni és nem lehet elfelejteni: hogyan sereglett a térre nemcsak a város, hanem az egész környék apraja-nagyja, máshonnan jött vendégekkel együtt, hogyan népesültek be az ablakok és a háztetők, mit mondtak a szónokok és miről beszéltek az arcok, a mosolyok, a megilletődöttség könnycseppjei, amikor a lepel lehullását követő néma csendben felhangzottak a költő verssorai.
A Petőfi születésének 150. évfordulóját köszöntő országos ünnepségsorozatot mintegy kiteljesítette ez a szoboravatás abban a városban, ahol a költő utolsó éjszakáját töltötte, ahonnan elindult a fehéregyházi csatatér felé, s ahová azóta is mindig visszavárták, reményt adó legendákkal indázva körül a megváltozhatatlant.
Áll Petőfi bronzba öntött alakja Székelykeresztúr főterén, s az avatási ünnepség élménye meggyőzően tanúsítja, hogy ennek a szobornak a talapzata nem kőből készült, hanem megfoghatatlan és mégis nagyon szilárd és tartós anyagból: a nép szeretetéből és emlékezetéből.
A szobrot Márkos Albert álmodta anyagba, fájdalmasan korán megszakadt művészi pályájának betetőzéseként; felavatásának pillanatában azonban kollektív alkotássá vált, hiszen vonásai ott élnek mindnyájunk lelkében, akik a költő szavait, eszményeit tudatunk részének valljuk. Petőfi nagyságát és örök életét a szobor s a közösség, amely megtartó értékeként befogadta, együtt hirdeti.
Románia Szocialista Köztársaság kormánya a Hargita megyei pártos állami szervek javaslatára szobrot állított Petőfi Sándornak, a világszabadság nagy magyar poétájának, harcosának. A tény egymagában is azt bizonyítja, hogy minálunk valóra válnak a közös múlt legtisztábban látó őseinek álmai: a népek szabadságának költője, aki utóélete során az összefogás, a szolidaritás, a testvériség szimbólumává vált a haladás, a munkásmozgalom, a szocializmus erőinek oldalán, ma a jogegyenlőség, a kölcsönös megismerésre és megbecsülésre épülő együttélés elmélyitője – műveivel, eszményeivel és bronzba öntött alakjával egyaránt.
Áll a szobor, Petőfi Sándor szobra Székelykeresztúr főterén. Nemcsak a város lakóinak jogos büszkeségére, hanem mindnyájunknak örömére. Ez a szobor nem néma, és nem is lehet az. Szól azokhoz, akik előtte tisztelegnek, és szól azokhoz, akik láthatatlanul is érzik jelen valóságát. Vallat és kötelez. Vallat mindennapos hűségünkről Petőfi eszményeihez, és kötelez arra, hogy okosan és felelősen sáfárkodjunk örökségével, népünk és nemzetiségünk javára, a szocialista emberség írott és íratlan törvényeinek szellemében.
A szoboravató ünnepi áhítat és öröm a hétköznapok kitartó munkájában változik jövőt formáló erővé.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.