A színház, évezredekkel ezelőtt, ünnepi eseményként született s bármennyire is közel került alakulása folyamán a hétköznapokhoz, jellegében ünnep is maradt. Ezt a jellegét sokan vitatják ma is, szóval és tettel egyaránt, dörgedelmek hangzanak el ellene, nem egyszer az „életközelség” nevében. Véleményem szerint a színház életközelségének titka tartalmában rejlik, és semmilyen külsőleges „demitizáció” nem pótolhatja ebben a vonatkozásban sem a hétköznapokhoz szóló gondolatokat, amelyeknek az ünnepélyesség nem ellentéte, hanem hatékonyságuk fokozója.
A színházi előadás ünnepi jellegének háttérbe szorulása és a szűk prakticizmus alakította ki azt a gyakorlatot, amelynek értelmében színházaink jó része évad kezdetén úgy nyitja meg kapuit, mintha ennek semmi jelentősége sem lenne: rendszerint egy múlt évadról maradt, esetlegesen kiválasztott előadással, minden ünnepi tartás mellőzésével. Színházaink gyakran panaszkodnak a közönség állítólagos érdektelensége miatt, azonban az érdeklődés felkeltésének kézenfekvő módjai iránt kérdektelenek.
Mennyire más légkört tudna teremteni egy-egy színház és egy-egy évad körül, ha a megnyitásra külsőleg is jelzett ünnepélyességgel s új bemutatóval vagy jelentős felújítással kerülne sor, mindenekelőtt kortárs hazai művek bemutatójával vagy klasszikusok felújításával! Az évadkezdés nem süllyedne a közömbösség, az érdektelenség szürkeségébe, ha nem új drámairodalmunk és a klasszikusok népszerűsítésének, a színház és a közönség közötti termékeny kapcsolatok elmélyítésének ünnepi alkalmává válna.
Hasonló javaslatok, amelyek tulajdonképpen régi színházi hagyományra épülnek, gyakran elhangzottak, legutóbb éppen a fővárosi művelődési és napisajtóban, a színházi rutinnak címzett kritikai megjegyzésekkel fűszerezve. Nem ismétlő szándék fogalmaztatta meg velem a fentieket, hanem az afeletti öröm, hogy vannak kivételek is. Így például a kolozsvári Állami Magyar Színház ünnepi keretek között, Madách remekével, Az ember tragédiájával nyitotta meg új évadját, a három főszerepben először bemutatkozó színészekkel. Olyan szöveg hangzott fel a kolozsvári színpadon, amelyet hallgatni egymagában is ünnep, s ezt az ünnepi hangulatot tovább fokozta az igazgatói bevezető fogadalma s az új szereposztás izgalma. A közönség pedig nem csak hálás volt Madách szövegéért, nemcsak értette az ünnep jelentőségét, hanem maga is alkotó részesévé vált, amikor zsúfolásig megtöltötte a hatalmas termet, amelyben a szállóigévé vált utolsó mondat – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – után hosszú-hosszú percekig zúgott a vastaps.
Ünnep volt, pedig csak egyszerűen annyi történt, hogy a kolozsvári Állami Magyar Színház – egy műsorrendjén idestova kilencven éve szereplő remekművel – megnyitotta új évadját, szám szerint a száznyolcvankettediket.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
