Tudatos írói szándék vagy csupán időrendi meggondolás helyezte e kötet élére a Pusztakamarásról, az Anyám könnyű álmot ígér színhelyéről keltezett írást? – akárhogyan is van, több ez véletlen egybeesésnél. Szerves kapcsolatot, tematikai és első sorban gondolati összefüggésrendszert jelez a két, műfajában és tárgyában látszólag egymástól eltérő könyv között. Bármilyen távolságokat is jár be Sütő András időben és térben, a kiindulópont mindig a szülőföld, az otthoni közösség, az ebből kinövő gond és felelősség, amelynek sugarai hosszúsági és szélességi köröknél szabályosabban hálózzák be az író lába elé terülő földabroszt Rómától Teheránig.
Talán merésznek tűnik a párhuzam a pusztakamarási szülőház és a Sixtus-kápolna vagy a perzsa sah kincsesháza, Kemény Zsigmond és Michelangelo vagy Hafiz között. A távolságok valóban nagyok, történelmileg és földrajzilag egyaránt. Mégis nyugodtan nevezhetjük a Rigó és apostolt az Anyám könnyű álmot ígér folytatásának. Természetesen nem a szó közkeletű értelmében – bár néhány motívum felbukkanása ilyen irányban is nyújtana fogódzót –, hiszen az „úti tűnődéseknek” minősített írói publicisztika és az esszé, írói szociográfia, lírai vallomás és valóságirodalom elemeiből egybeötvöződő regény között szó sem lehet ilyesmiről. A rokonítás, az összetartozás alapja kevesebb is, több is ennél: az az írói magatartás, szemléletmód, szerteágazó és mégis egyetlen fókuszból eredő problémakör, amelynek alapján mindkét műre ráillik az ilyen vonatkozásban kissé különösnek tűnő műfaji megjelölés: vallomás az elkötelezettségről.
Műfaj, formanyelv – egyfelől – és írói magatartás, szemléletmód, mondandó – másfelől – összetartozása ritkán válik olyan szembetűnővé, mint Sütő két könyvének esetében. Az állandó szellemi készenlét, az elkötelezett gond és felelősség, történelmi múlt, jelen és jövőbeli távlat egymásbajátszó hullámzása, hagyományhoz való hűség és a napi gondokat, emberségünket vallató szigorral és igényességgel számbavevő fogékonyság, az elődök s a közösség kötelező erejű vonzása, a pusztakamarási mezei úttól a nyugat-európai autosztrádákig zökkenőmentesen ívelő figyelem alakítja ki azt a sajátos műformát, amelynek lényege a közügyekben – azaz: a kisebb és a nagyobb közösség ügyeiben – való gondolkozás. A kötet bevezetőjében megfogalmazott kép: a szerző „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is” – sokatmondó. Ez az írói tartás nyilvánvalóan nem értelmetlen és leegyszerűsítő párhuzamok alakjában jelentkezik; Sütő a mi életünket nem összehasonlítgatja más országok, más népek eltérő történelmi feltételek között alakult életével, hanem vigyázó gonddal, gondolatserkentő igénnyel helyünket keresi a világban – történelmi-filozófiai értelemben és a gyakorlati cselekvés síkján egyaránt.
A Kemény Zsigmond pusztakamarási sírkövét és az Angyalvár kulcsait körülindázó gondolatsor lényegét tekintve egy tőből fakad; az apropók mások, de a magatartás, a mondanivaló, a gond ugyanaz. És azonos az írói módszer is, amelyre már az Anyám könnyű álmot ígérben felfigyelhettünk: a valóság tényszerű, érzékletes rajza nő át szervesen, magyarázkodás nélkül általánosító gondolatba, akár arról van szó, hogy a földön heverő súlyos kő felemeléséhez „négyen kevesek vagyunk”, akár arról – az ókori emlékművekre a maga arcát rajzoltató V. Sixtus pápa kapcsán –, hogy „a hatalom ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében”.
Ez az írói módszer alakítja ki az egységes művé kerekedő írások sajátos ritmusát, amely a tényszerű, a lírai, az esszéisztikus mozzanatok váltakozására és aforisztikus tömörségű gondolati csattanókra épül.
Sütő új könyve mindezeken túlmenően sajátos, közvetett ars poetica is. Az írás művészetének azokat a gondjait villantja fel, ismételve tovább építő gyakorisággal, amelyekkel az írónak és minden alkotónak a leginkább érdemes foglalkoznia; azokat, amelyek az esztétikumon túl, de attól nem függetlenül a közügyek kategóriájába tartoznak. Ezek a problémák rajzolódtak ki – áttételesebben – már az Anyám könnyű álmot ígér lapjain is, az „igaz legyen” kötetnyitó anyai biztatás és „a kimondott szó és az érvényesített igazság” közötti ösvényről való kötetzáró elmélkedés gondolati tartóoszlopaira feszítve. Az úti tűnődés lapjain ez a problémakör sokkal kézzelfoghatóbban érzékelhető, hiszen az író mindenütt a múlt nagy alkotóinak kezenyomával – élő szellemi hagyatékával találkozik. Kemény Zsigmond vagy Benedek Elek, Michelangelo vagy Leonardo da Vinci, az ismeretlen hamburgi kőfaragó és a nem hervadó hírű Liszt Ferenc egyaránt mintegy tollba mondja az alkotás gondját, örömét és felelősségét kutató-kifejtő sorokat. Az elnyomó hatalom és a művész, a nép, a közösség és az alkotó ember viszonya történelmi távlataiban vallatva egyaránt alkalom arra, hogy a jelenhez forduló szellemi érdeklődés kereshesse a maga kibontakozásának útjait. Az úti tűnődés így nemegyszer az alkotás problémáit elemző, merész, de megalapozott gondolattársításokra épülő esszébe csap át, anélkül, hogy könnyedségét, élményszerű frisseségét elveszítené. Az egykori auschwitzi krematórium helyén virágzó fekete rózsák épp úgy elkötelezettségére figyelmeztetik az írót, mint a velencei Doge-palota falán ékeskedő szárny alak nyitott szája, amelybe annak idején a tiltott gondolat ellen bíróért kiáltó rágalmazó levélkéket illett diszkréten, a „következmény” biztos tudatában becsúsztatni.
Ebben az írói magatartásban, szemléletmódban magától értetődő természetességgel simul egybe hazai és európai perspektíva néha hamisan egymás ellen fordított igénye. Nem csak akkor, amikor a Rómába látogató romániai írók hazai irodalmunk elterjedtségéről váltanak önmagunk iránti igényből fakadó gondolatokat, vagy az Európai Íróközösség ottani összejövetele lehetőséget ad a világ irodalmi hatások kritikátlan itthoni utánzóit csipkedő iróniára, hanem akkor is, amikor mindez tételesen meg sem fogalmazódik, illetve az összefüggések logikus rendjébe illesztve válik meggyőző tanulsággá.
A tűnődés mindig kérdésfeltevés. Sütő könyve a kérdések könyve. Kérdéseké, amelyeket önmagának és olvasóinak tesz fel, kérdéseké, amelyekre művének összefüggéseivel próbál felelni, kérdéseké, amelyeknek lelkünkben és elménkben kell tovább munkálkodniuk ahhoz, hogy a gyakorlati cselekvésben felelhessünk rájuk.
Könnyű annak az írónak ilyen tágas összefüggésrendszerben gondolkodni, aki az európai szellem nem csak művekben örökített tájait, hanem földrajzi bölcsőhelyeit is bejárhatta – mondhatja valaki. Olcsó dolog volna erre csak azzal felelni, hogy az úti tűnődések nemcsak Róma, Berlin, Varsó, Weimar vagy Velence kifutópályáiról röppennek a magasba, hanem Marosvécs vagy Erdővidék göröngyösebbnek tűnő földjéről is. A lényeg inkább abban a közhellyé koptatott igazságban rejlik, hogy az ember külföldről annyit hoz haza, amennyit magával vitt – hazai talajból, történelemből, valóságból, gondból és örömből sarjadt fogékonyságban és felelősségben.
Éppen ezért csonkító tévedés volna Sütő új könyvét egyszerűen az útirajzok csoportjába sorolni, és megfeledkezni arról, hogy a Rigó és apostol sajátos, kivételes igényességű, az író sajátos egyéniségétől és stílusától átitatott közügyi publicisztika – a szó legnemesebb értelmében. Utaltam már arra, hogy Sütő új könyveinek műfaját az írói magatartás – a szocialista humanizmus, a nagy közösség, a nép és ezen belül a nemzetisége iránti elkötelezettség formálja.
A Rigó és apostol ritka gondolati gazdagságán túl megfogalmazatlanul is azt a tanulságot közvetíti minden írástudónak, hogy az írói publicisztika mennyire szerves, magasrendű és nélkülözhetetlen része az elkötelezett irodalomnak. Senki sem kívánja a lírai verset, a míves novellát, a széles ívelésű regényt újságcikkel vagy akár esszével is helyettesíteni. A közösségi gondokkal azonban így, ezen a szinten is lehet és kell is foglalkozni. Mert ez az írói publicisztika szocialista közgondolkozásunkban, szellemi gyarapodásunkban, nemzetiségi önismeretünkben több sajátos színnél vagy éppenséggel fűszernél: gondolatébresztő, gondolatserkentő, cselekvésre biztató írói tett.
A könnyű álmot csak a gondokkal viaskodó, eszmélkedő ébrenlét ígérheti az embernek – a toll emberének is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 7. számában, 1971. február 12-én.