A Hét múlt heti számának szerkesztőségi jegyzetében eszmecserét kezdeményez Kántor Lajos és Láng Gusztáv romániai magyar irodalomtörténetéről, Csehi Gyulának a lap ez évi 2. számában megjelent cikkéhez kapcsolódva, az egymásnak ellentmondó vélemények közlését ígérve.
Be kell vallanom, hogy némileg tanácstalan vagyok, mivel Csehi Élő irodalom élő története című írásának nem tudok ellentmondani, mind egészével, mind részleteivel egyetértek, elismerő észrevételeit épp úgy méltányosnak találom, mint mindenben indokolt kritikai megjegyzéseit. Tárgyilagos és körültekintő elemzése lehetett volna meggyőzőbb is, ha ítéleteit a kötet anyagára alapozó bizonyítással gazdagabban dúcolja alá, aki azonban ismeri ezt a valóban jelentős és széles gyűrűzésű eszmecserét kiváltó könyvet, az Csehi okfejtéséhez lépten-nyomon talál érveket, pozitív és negatív értelemben egyaránt.
Ismétlem: az említett bírálat értékelő-elismerő vonatkozásaival is teljesen egyetértek, Kántor és Láng teljesítményét s nemkülönben Réthy Andornak a kötethez szervesen hozzátartozó, rendkívül hasznos könyvészeti adalékát figyelemreméltó teljesítménynek, a romániai magyar irodalomtörténet-írás – s így a nemzetiségi önismeret – örvendetes eredményének vallom, Csehi cikkével és több, az Előrében, a Korunkban, az Utunkban eddig megjelent méltatás érveivel egybehangzóan. Éppen ezért ezekre nem tartom szükségesnek újra kitérni, ehelyett inkább az eszmecserét serkentő, közelmúltunk irodalmának vitatott kérdéseit tisztázni kívánó szándékkal néhány kritikai észrevételt szeretnék kifejteni, abban a reményben, hogy Kántor és Láng romániai magyar irodalomtörténetének vitája nem csupán közös irodalmi-irodalomkritikai gondjaink sokoldalú és a különböző véleményeket tiszteletben tartó megtárgyalásához kínál anyagot, hanem irodalmunk történetének elmélyültebb, teljesebb, tudományosabb összegezését is hathatósan elősegítheti.
Csehi biráló észrevételei lényegében három pontban összegezhetők: a történeti szempont elhanyagolása, illetve következetlen alkalmazása; az adatolás felszínessége; előítéletek, elfogultságok érvényesítése, illetve mai kritikai szempontok visszavetítése. Mindhárom észrevétel teljes mértékben találó; az alábbiakban mindenekelőtt az elsővel, tehát a történeti szempont elhanyagolásával – ahogy Csehi nagyon szellemesen megfogalmazza : „a történeti gyanútlansággal” – szeretnék részletesebben foglalkozni.
A két szerző utószavában – az előmunkálatok hiányából származó nehézségeket felsorolva – hangsúlyozza, hogy vezérlő elvük „az esztétikai-etikai értékek felmutatásának vágya utóbbi huszonöt évünk irodalmi fejlődésében”. (211. 1.) A történetiség igényének megfogalmazása korántsem azt jelenti, hogy mást kérünk számon, mint ami a szerzők szándéka volt. A történetiség szempontjának következetes és sokoldalú érvényesítése ugyanis alapkövetelménye minden tudományos és elsősorban a marxista irodalomtörténet-írásnak. Nélküle az „esztétikai-etikai értékek felmutatása” – ami különben nagyon helyes törekvés – sem képzelhető el, már csak azért sem, mert ezek az értékek korántsem időtlenek és a marxista axiológia is történelmi-társadalmi összefüggésekre épül.
A történetiség szempontjának elhanyagolása vagy következetlen érvényesítése az egész művet áthatja, akkor is, ha a szerzők több helyen egy-egy – néha betoldásszerű – mondattal utalnak a történelmi feltételekre. A legszembetűnőbben azonban, a tárgyalt anyag jellegénél fogva, Az irodalom élete című fejezetben érzékelhető. (Szintén az anyag jellegéből következik, hogy a történetiség leginkább az első, az Előzmények címü fejezetben érvényesül, amelyet ugyan hasznos lenne bővíteni és árnyalni, de amely alapvonalaiban a könyv jelentős értéke.) Ez a fejezet vázlatosan magába rejti mindazokat a téves kiindulópontokat, amelyek később, az irodalmi művek elemzésekor körvonalazódnak teljesebben. Lényegében arról van itt szó, hogy a két szerző a romániai magyar irodalomtörténetét a negyvenes évek végétől kezdődően nem következetesen az adott időszak változó történelmi-társadalmi és ebből következő politikai koordinátái között tárgyalja, a jelenségeket nem mindig ilyen összefüggések között elemzi, és éppen ezért gyakran képtelen arra, hogy az irodalmi fejlődés bonyolultés ellentmondásos folyamatát a valóságnak megfelelően, tárgyilagosan és hitelesen feltárja. Közhelynek tűnik az, hogy a negyvenes évek végének, majd az ötvenes évek elejének irodalmi élete, a művek születését és minőségét determinálóan, nagyon is meghatározott történelmi-társadalmi és politikai feltételek között ment végbe s ugyanakkor korántsem volt egyértelmű és közös nevezőre hozható. Az „esztétikai-etikai értékek” felmutatására törekedve, a műközpontú elemzés követelményét hangoztatva, a szerzők ezekről a „külsőknek” minősített tényezőkről nem egyszer megfeledkeznek és emiatt az erről az időszakról rajzolt kép nem elég árnyalt, nem elég differenciált, nem eléggé dialektikus és mind irodalmunk egészét, mind az egyes alkotókat illetően több vonatkozásban is igazságtalan.
Az igazságtalanság itt nemcsak és nem is elsősorban méltánytalanságot jelent, hanem mindenekelőtt tudománytalanságot és leegyszerűsítést, azaz éppen azt, amitől a szerzők a leginkább óvakodni szeretnének. Minden félreértés elkerülése végett: nem a dogmatizmus, a sematizmus, az esztétikai érzéketlenség, az irodalom hivatása utilitáris, szűk értelmezésének, tételek illusztrálásává való degradálásának egyértelmű elítélését tartom méltánytalannak vagy igazságtalannak. Ellenkezőleg, a szerzők ilyen irányú állásfoglalásával mélységesen egyetértek, s ezt művük érdemének tartom. A probléma abban rejlik, hogy módszerük egyoldalúsága miatt a torzító irodalompolitikai törekvések, esztétikai elvek jelentkezését és hatását nem tudják a maguk teljességében felmérni és még kevésbé tudják azt a folyamatot árnyaltan jellemezni, amely az ilyen törekvésekkel való szembeforduláshoz, fokozatos, máig ívelő cáfolatukhoz vezetett – az alkotó marxizmus-leninizmus talaján.
Olcsó dolog volna a társadalmi-történelmi tényezők iránti érzéketlenségből származó terminológiai zavarokat, sőt elírásokat kipécézni. Maradjunk inkább a szerzők otthonosabb területén, az esztétikai elvek érvényesülésénél. „1948-tól azonban – mint valamennyi népi demokrácia irodalmában – az irodalmi pártosság igazával együtt az esztétikai dogmatizmus merev tételei is felbukkannak: a realizmus nevében individualizmusnak számít a művészi egyéniség minden szokatlanabb megnyilatkozása, s a kritika nem kis naivitással az irodalmi »termelés« minőségét is tervszerűen fejleszthetőnek véli” – olvashatjuk a szóban forgó fejezetben. (28. 1.) Ez a kiindulópont két, egymással összefüggő szempontból is téves. Az esztétikai dogmatizmus merev tételei nem az irodalmi pártosság igazával együtt, hanem azzal szemben, azt eltorzítva, meghamisítva bukkannak fel. A művész egyéniségét szintén nem a realizmus nevében nyirbálja meg a dogmatikus kritika, hanem a realizmust eltorzítva, meghamisítva. Amikor a szerzők néhány sorral lejjebb – nagyon helyesen – az időszak pozitív vonásait emelik ki, újra belebonyolódnak a társadalmi-történelmi fogalmak tisztázatlanságába, illetve a differenciáltság hiányába:… az alkotókedvet egyelőre nem fékezi, hanem éppen ösztönzi a korszak eszméjével való találkozás.” A korszak eszméjével – a marxizmus–leninizmussal – való találkozás nem „egyelőre”, hanem sem akkor, sem később nem fékezi az alkotókedvet. Az alkotókedvet akkor is, később is, a marxizmus-leninizmus dogmatikus eltorzítása, megmerevítése, az irodalompolitikai gyakorlat ebből következő voluntarizmusa és tudománytalan szubjektivizmusa fékezi. Meggyőződésem, hogy ezt a szerzők is így gondolják, ez azonban nem menti fel őket a „történeti gyanútlanság”, a terminológiai tisztázatlanság és az emögött meghúzódó szemléleti felszínesség vétke alól.
Sajnos nem egyszerűen elírásokról van szó. Erről tanúskodik az is, ahogy a realizmus sokat vitatott kérdését a szerzők a továbbiakban kezelik. „Ugyanebben az időben megfigyelhető azonban a dogmatikus irodalomszemlélet erősbödése is; a realizmus elvei normatív módon érvényesülnek kritikában és irodalompolitikában egyaránt” – írják (29. 1.) A baj éppen az volt, hogy a kritikában és az irodalompolitikában nem a „realizmus elvei”, hanem azok teljes eltorzitása, és önkényes hasznossági szempontokhoz való idomítása, az irodalomnak a valóság ábrázolásától a hangzatos tételek illusztrálása felé irányítása érvényesült. A műben a későbbiekben is többször esik szó a realizmus vagy éppenséggel a „nagyrealizmus” elméletének korlátozó és káros hatásáról. A realizmusról, a nagyrealizmusról vagy – ha úgy tetszik – a szocialista realizmusról nyilvánvalóan lehet és kell is vitatkozni. Ezekkel kapcsolatban elképzelhetők különböző álláspontok, az azonban számomra vitathatatlan, hogy a Zene helyett zűrzavar című, annak idején gyakran idézett állásfoglalás szerzője és nézeteinek gyakorlati képviselői nem voltak sem a realizmus, sem a nagyrealizmus, sem pedig a szocialista realizmus reprezentánsai. Ez nemcsak terminológiai, hanem mindenekelőtt tartalmi kérdés. A fogalmak ilyen tisztázatlansága lehetetlenné teszi, hogy a tényeknek megfelelően értékeljük az adott időszak irodalmi vitáinak sokszor nagyon is áttételesen érvényesülő lényegét. A különböző irodalomkritikai, irodalompolitikai csatározásokban ugyanis, – gyakran bátortalanul, felemásan – végső fokon arról volt szó, hogy az irodalom társadalmi hivatását realista következetességgel, a valóság ellentmondásos fejlődését, az emberi tudat alakulásának bonyolultságát feltárva és a maga sajátos eszközeivel ábrázolja. A dogmatikus irodalomkritika pedig az egyes politikai torzulások következményeként és védelmében – merev normáival, a sematizmust, idiliizmust támogató, hibavadászó türelmetlenségével – éppen ettől akarta eltéríteni az írókat és az irodalmat. Magától értetődően, hiszen nem a valósággal való szembenézésre, hanem apologetikára volt szüksége. Nem egy ponton, például Szabó Gyula Gondos atyafiságának, vagy Sütő András Félrejáró Salamonjának említésekor utalnak is erre a szerzők, a legtöbbször azonban megfeledkeznek erről a valóban összetett kérdésről.
A történetiség szempontjának háttérbe szorítása miatt újra az esztétikum elvontabb régióiba húzódnak vissza és a következőket írják: „a szabadvers jogosságától kezdve az expresszionizmus kozmikus képalkotásának elfogadtatásáig esztétikai kérdésekről folynak az ötvenes évek elejének és derekának polémiái, e vitákban azonban a dogmatizmus és egy újfajta, az író szerepét másképpen látó elkötelezettség – a távolabbi célt a valósággal összetévesztő deklarativizmus és az eszményeket a hétköznapoktól el nem választó szemlélet – szembenállása fejeződik ki.” (30. 1.) Amennyire helyes a mondat második része, épp annyira egyoldalú az első. Valóban, ezekről a kérdésekről is folytak viták, különösen az ötvenes évek második felében, a viták tartalma azonban alapvetően más – a valósághoz való viszony volt. Egyébként ezekre a vitákra a műben az ötvenes évek tárgyalásánál alig történik utalás, az egész kritikai gyakorlat egységes megítélés és minősítés alá esik. A Gondos atyafisággal kapcsolatban például „a dogmatikus kritika támadásának kereszttüzéről” beszélnek a szerzők és megfeledkeznek arról, hogy nem egyöntetű támadásról, hanem vitáról volt szó, amelyben a regény első kötetéből már kirajzolódó realista valóságszemlélet és művészi látásmód hívei is megszólaltak.
Ugyanígy megfeledkeznek a szerzők a romániai irók első kongresszusát megelőző vitákról, amelyek többek között a fiatal írók – az akkor fiatal írók – valóságszemlélete körül csúcsosodtak ki. Ezeknek a vitáknak a visszhangja csapódott ki a kongresszus előtti hetekben az Utunk hasábjain megjelent nyilatkozatokban. Ezek a viták – amelyekben szépírók és kritikusok egyaránt részt vettek – nem maradtak következmények nélkül. (Félreértések elkerülése végett: most csak e vitáknak az irodalmi köztudatban és az alkotóműhelyekben érvényesülő következményeire gondolok.) Biztos, hogy ezekben az eszmecserékben – az adott körülmények között – azok sem képviseltek maradéktalanul mai álláspontot, akiknek igazat adott az idő. E viták pozitív szerepére csak az Utunk későbbi, nagyhatású és rendkívül jelentős Nézzünk hát szembe című cikksorozatával kapcsolatban utalnak a szerzők.
Ettől eltekintve azonban az ötvenes évek irodalomkritikai mérlegét szinte egyértelműen negatívnak tüntetik fel és a dogmatizmus elleni vitákat csak a hatvanas évektől kezdve idézik, amikor is színre lépett a Forrás-nemzedék és e nemzedék kritikusai. Ennek a nemzedéknek a romániai magyar irodalom fejlődésében betöltött irodalomtörténeti szerepe azonban nem biológiai véletlenen múlott, ahogy azt az avatatlan olvasó a két szerző művének egyes passzusait olvasva elképzelheti.
Mindaz, ami a Forrás-nemzedék révén, de nemcsak az ő révükön, hanem idősebb és fiatalabb alkotók közös munkája eredményeként ezekben az években létrejött művekben, irodalmi köztudatban és lapokban, messzemenően a kor társadalmi-történelmi összefüggéseinek jegyében, az alkotó marxizmus nemzetközi méretű megújulásának körülményei között vált hatékonnyá, és korántsem volt előzmény nélküli: előkészítésükben részt vettek mindazok, szépírók és kritikusok, akik az előző években is lehetőségeikhez és képességeikhez mérten, sokszor ellentmondásosan, az irodalom valósághűségéért, sajátosságainak megértéséért, annak az irodalompolitikának érvényesítéséért küzdöttek, amely a mi tájainkon a párt IX. kongresszusa nyomán kezdett általánossá válni.
Az akaratlan megfeledkezés minderről az irodalmi fejlődés eleven folyamatát, az állandó megújulásból kialakuló folytonosságot, az új és a régi harcának dialektikáját, sokszínűségét és bonyolultságát egyszerűsíti le, szegényíti el megengedhetetlen módon.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a szerzőket a legkevésbé sem kívánom az időszak irodalmi életének és irodalmunk történetének szándékos eltorzítása miatt bírálni. Arról van itt csupán szó, hogy a társadalmi-történelmi meghatározottságok következetlen kezelése, az elvi tisztázatlanság milyen félreértések, leegyszerűsítések forrása lehet. Arra, hogy mindez a mű egészében milyen további aránytalanságokhoz, tévedésekhez vezethet, az olvasó és a szerkesztő szíves engedelmével a következő számban próbálok kitérni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.
Gálfalvi Zsolt: Történetiség és irodalomtörténet (Folytatás)
A történetiség szempontjának következetlen érvényesítése Kántor-Láng könyvében annál inkább meglepő, mert a szerzők több ízben maguk is hangsúlyozzák fontosságát. Az irodalomtörténeti tevékenységről beszámolva a Babeș-Bolyai Egyetem egyik tudós professzorát – joggal – azért dicsérik, mert „módszere közel áll a modern irodalomtudomány “műközpontú” elemzésmódjához.
Szigeti József azonban e módszert a marxista irodalomtörténetírás historizmusával egészíti kiˮ. (54. 1.) Költészetünk felszabadulás utáni fejlődését elemezve szintén a historizmusra utalnak: „Az eszményőrzés és ugyanakkor a megújulás igénye az Ötven vers egyik-másik szerzőjét meglepő művészi sikerekhez vezette – ismételten figyelmeztetve az irodalom elemzőjét a történelmi szempont kiiktathatatlan voltára.ˮ (97. 1.) Csak azt szeretném hozzáfűzni a szerzők vélekedéséhez, hogy talán helyes lenne széles körű eszmecserében tisztázni: mit értünk „műközpontúˮ elemzésen a marxista irodalomkritikában és irodalomtörténetben? Erre kitérni e vita keretei között nagyon messze vezetne, noha meggyőződésem, hogy Kántor és Láng művének számos problematikus következtetése éppen a műközpontúság dialektikátlan kezeléséből, a történelmi szempont időnkénti – a szerzők szavával élve – kiiktatásából ered.
Megint kerüljük el a félreértéseket: a historizmus elhanyagolása nem azért hibás, mert emiatt a szerzők egyes írókat esetleg méltatlanul marasztalnak el (az egyes művek esztétikai értékén sem a történelmi körülmények, sem az „enyhítő körülményekˮ nem változtatnak), hanem mindenekelőtt azért, mert az irodalmi élet alakulásának összetett, sokszínű és bonyolult folyamatát egyszerűsítik le. Az ötvenes évek irodalmának képe ezért mosódik össze, ezért nem kerül kellő hangsúly azokra a törekvésekre és művekre, amelyek a további szocialista szellemű kibontakozás útjait jelzik, ezért előzménytelen a Forrás-nemzedék felbukkanásának és – legtehetségesebb képviselői révén – a romániai magyar irodalom élvonalába való rangosodásának rajza. Az ötvenes évek irodalma sokkal ellentmondásosabb volt, ebben az időszakban is születtek és hatottak – a könyvben jelzettnél nagyobb mértékben – művészileg hiteles müvek és törekvések, ezek a törekvések szembefordultak a dogmatizmussal és az ezzel összefüggő nézetekkel és irodalompolitikai gyakorlattal; ennek a kor társadalmi, politikai eseményeitől mélységesen és sokszor közvetlenül meghatározott küzdelemnek a sodrában teremtődtek meg a továbblépés feltételei. A Forrás-nemzedék irodalomtörténeti és ettől elválaszthatatlan művészi érdemeit senki sem kívánja elvitatni. Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, Bálint Tibor vagy az utánuk következő Farkas Árpád, Király László, Bodor Adám, Magyari Lajos és a többiek valóban újat és kiemelkedő értéket jelentenek irodalmunkban.
Megjelenésükhöz, ars poétikájuk kialakításához és érvényesítéséhez azonban meg kellett teremtődniük a megfelelő történelmi-társadalmi teltételeknek. Vajon feltehető-e egyáltalán komolyan az a kérdés, hogy ha valamilyen sajátos biológiai véletlen folytán Kántor Lajos, „aki pályája kezdetén néhány átfogó, vitázó hevű tanulmányban támadja az ötvenes évek irodalmi fejlődést gátló szemléleti merevségét, proletkultos torzulásaitˮ és „kritikánk korábbi zsurnalizmusával szemben szakszerűségre törekszik, anélkül, hogy írásainak közéleti szenvedélyét mérsékelnéˮ (a kötet jellemzése egyik szerzőjéről, 49. 1.), a szóban forgó tanulmányokat az ötvenes évek elején írja meg, akkor másként alakult volna ezeknek az éveknek az irodalmi arculata?
A kérdés önmagában is abszurd és történelmietlen, végiggondolása azonban megóvhatta volna a szerzőket néhány ahistorikus és elfogult ítélettől. Például attól, hogy ne vegyék észre: a Forrás-nemzedék tagjai, még mielőtt „Forráskéntˮ és „nemzedékkéntˮ színre léptek volna, nemcsak szerkesztői és kritikai szűkkeblűséggel találták magukat szemben (kétségtelen, hogy ezzel is!), hanem megértéssel, elismeréssel, sőt lelkes üdvözléssel.
Láng Gusztáv kivételes művészi érzékenységét, hozzáértését, elemzőkészségét, etikai tartását éppúgy nagyra becsülöm, mint Kántor Lajos alapos irodalmi-irodalomtörténeti tájékozottságát, ügybuzgalmát és szorgalmát. Engedjék meg, hogy baráti szóval mégis megmondjam nekik: irodalomtörténeti művüknek feltétlenül használt volna, ha néha nyíltan, néha burkoltan nem keltenek – lehet, hogy öntudatlanul, csak érthető elfogultságok következtében – olyan látszatot, mintha fellépésüket megelőzően a romániai magyar irodalomkritikában és irodalmi életben a dogmatizmuson, merevségen, zsurnalizmuson kívül alig lett volna valami egészséges, pozitív és – magasabb fokon – továbbfolytatható.
A kötet több bírálója utalt már arra, hogy Kántor és Láng irodalomtörténetének vonzó értékei közé tartozik a jelentős költőinkről írt kisesszék sorozata. Valóban ez ahelyzet, mint ahogy az is igaz, hogy mind az elemzés következtetéseit, mind a megírás szintjét illetően a prózaírók kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A szerzők ugyanis az ötvenes évek prózatermését egyrészt – éppen a történetiség sokszor emlegetett elhanyagolása miatt – differenciálatlanabbul ítélik meg, másrészt hangjuk akkor melegedik csak fel, amikor a Forrás-nemzedék prózaíróiról – és közülük sem mindegyikről – esik szó. Természetesen az irodalomkritikusnak joga van többé vagy kevésbé azonosulni ezzel vagy azzal az esztétikai törekvéssel, sajátos művészi alkattal. Az irodalomtörténésznek azonban feltétlenül teljesebb és objektívebb kép kialakítására kell törekednie.
Ilyen és a fentiekkel rokon aránytalanságok és módszerbeli következetlenségek miatt formálódhatott ki a kötet más kritikusaiban is az a vélemény, hogy Kántor és Láng a felszabadulás utáni romániai magyar irodalom történetének megírásakor az első fejezet után a marxista irodalomtörténetírás módszerei helyett gyakran változékony irodalomkritikai eszközökkel és szempontokkal közelítette meg és tárgyalta anyagát. (Esszé – tanulmányban elbeszélve, írja például Marosi Péter az Utunk ez évi 4. számában a kötetről megjelent elemzése fölé.) Ebből a megállapításból kiindulva érthetők meg a mű értékei és fogyatékosságai egyaránt. Feltétlenül elismerésre méltó az összefoglaló áttekintés szándéka, az esztétikai-etikai értékek felmutatásának törekvése, a kitűnő és beleérzéssel írt írói portrék sorozata, számos esztétikai értékítélet finom ízlésről tanúskodó telitalálata, az irodalom sajátosságairól való megfeledkezés, mindennemű dogmatikus, merev, szűkkeblű és maradi torzítás polemikus hevü és meggyőző cáfolata, a szocialista humánum érvényesülésének következetes kutatása, a romániai magyar irodalom valós tartalmi és formai eredményeinek kiemelése. Mindez Kántor és Láng művét, bár sokszor vitatható, de mindenképpen figyelemre méltó kritikai tetté avatja. (Hozzá kell még tennem ehhez a megírás kulturáltságát is, különösképpen a költészetet elemző részekben.)
A történeti szempont elhanyagolása, az adatolás hiányai, az elfogultságok, előítéletek helyenkénti érvényesülése, a módszerbeli következetlenségek és felemásságok miatt azonban a könyv nem válik maradéktalanul irodalomtörténeti művé, nem tudja a romániai magyar szocialista irodalom negyedszázados útját – a hazai irodalom egészébe beleágyazva – a maga ellentmondásos fejlődésében, az újat-kezdés és a továbbfolytatás dialektikus folytonosságában és teljességében feltárni.
Mindaz, ami a romániai magyar irodalomtörténet fontosságáról a könyv kapcsán vagy attól függetlenül (pl. a Korunk ez évi 12. számában) elhangzott, teljes mértékben helytálló. Éppen az a hivatás, amely a tudományosan megalapozott romániai magyar irodalomtörténetre az egész szocialista kultúránkkal együtt fejlődő nemzetiségi kultúránk továbbépülésében és nemzetiségi önismeretünk elmélyülésében hárul, növeli meg igényeinket. Arról nem is beszélve, hogy – amint erre a kötet fülszövege is utal – az irodalomoktatásban is nélkülözhetetlen a romániai magyar irodalom alapos története, mint ahogy nélkülözhetetlen lenne a nemzetiség történetének megírása is. A kölcsönös megismerésen és megbecsülésen alapuló testvériség érdekében is felbecsülhetetlen jelentőségű lenne egy ilyen irodalomtörténet román nyelvű megjelentetése. Elöljáróban már hangsúlyoztam, hogy Csehi Gyula cikkének mondanivalójával, következtetéseivel egyetértek. Befejezésül sem marad más hátra, mint hogy idézzem kiindulópontként megfogalmazott konklúzióját: „Előre összegezve mindazt, amit e cikkben mondandó vagyok: igen-igen óhajtom, hogy a várható második kiadás bővített és (erélyesen) javított kiadás legyen, és hogy ne a jelen szöveg, hanem a javított és bővített szöveg szolgáljon alapul a román fordításhoz.ˮ (A Hét, 1972., 2.szám.)
A szerzők – régi szokás szerint – könyvükhöz „mentségˮ-et illesztettek. Ebben felsorolják munkájuk nehézségeit, a teljesebb megvalósítást gátló objektív okokat. Érveik elfogadhatóak, szeretném azonban hozzátenni, hogy – amint ez a fentiekből és más kritikai cikkekből remélhetőleg kiderült – művük fogyatékosságai nemcsak ezekből származnak. A „mentségˮ-ben a szerzők azt is hangsúlyozzák, hogy véleményük „nem egy esetben különvélemény is – szeretnék hinni, hogy munkánknak éppen ezek a különvélemények adják a létjogát.ˮ (211. 1.)
Az egészséges, termékeny irodalmi légkör alapfeltétele, hogy a különböző véleményeket, ha úgy tetszik, a különvéleményeket tiszteljük – de ugyanakkor vitatkozzunk is velük. Ebben az értelemben ezek a sorok is „különvéleménytˮ jelentenek be, egy olyan kritikus különvéleményét, aki nemcsak az irodalomtörténet-írásban, hanem az irodalomkritikában is nélkülözhetetlennek tartja, a „műközpontúˮ elemzés során is, az irodalomértékelés világnézeti-filozófiai alapjainak, a társadalmi-történelmi összefüggéseknek, a marxista historizmus szempontjainak következetes érvényesítését. Nem az „esztétikai-etikai értékek felmutatásánakˮ kárára, hanem éppen teljesebb és tudományosabb feltárásuk, hatékonyságuk javára.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.
