„Éppen a kor antihumanizmusa világosította meg számomra, hogy sohasem
tettem vagy nem akartam tenni egyebet, mint a humanizmust védelmezni.“
(Thomas Mann, 1950)

I.

„Izgalmas, fölkavaró öröm élményében volt része 1816 szeptember vége felé, egy még majdnem nyárias napon, a weimari »Elefánt« fogadó Mager nevű művelt pincérének. Nem mintha valami csudadolog történt volna; mégis elmondhatjuk, hogy Mager egy darabig azt hitte, álmodik. Ezen a napon Gotha felől a rendes postakocsi-járattal, kevéssel nyolc óra után, három nő érkezett a város főterére, a jó hírnévnek örvendő ház elé; első pillantásra, de még a másodikra sem látszott rajtuk semmi különös.”

Ezeket a szinte észrevétlenül emlékezetembe rögződött mondatokat – Thomas Mann Goethe-regényének kezdősorait – idézem önkéntelenül magamban, miközben 1974 február közepén, egy már majdnem tavaszias napon, az NDK írószövetségének gépkocsija Drezda felől jövet megáll a weimari főtéren, az Elefánt fogadó előtt. Az élő, eleven szellemi emlék és az álomszerűnek tűnő valóság vártan is váratlan egymásra helyeződésének fölkavaró, különleges hangulatában némán tűnődöm, amikor is gyakorlatias kísérőnk, útitársnőm bőröndjét felkapva, megszólal:

„Magert, úgy látszik, nekem kell pótolnom.” Ezek után tudat alatt kissé elcsodálkozom azon, hogy az előcsarnokban a tekintélyes Elmenreichné, a ház egykori asszonya helyett modernül csinos fiatal lány intézi hivatásszerű mosollyal a formaságokat. És csak akkor kezdek az ezúttal másodlagosnak tűnő kézzelfogható valóságba visszazökkenni, amikor régiesen tágas, régiesen fehérbútoros és régiesen kényelmes szobám ablakából letekintve kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a piactéren, az évszázados városháza és a meseszerűen színes Cranach-ház között az emberek éppúgy járkálnak a dolgaik után, mintha nem történt volna semmi különös.

Mint ahogy valóban nem is történt. Mert Weimarban igazán nem lehet rendhagyó eseménynek tekinteni külföldi íróvendégek érkezését az 1696 óta működő és változatlanul jó hírnévnek örvendő Elefánt-fogadóba.

Természetesen azon a még majdnem nyárias szeptemberi napon, az 1816-ik esztendőben, minden egészen másként alakult. Alighogy a különben formás mondatokat gördítő Mager, a művelt pincér lelkendezve eldadogta, hogy az Elefánt új vendége nem más, mint Kestnerné, született Charlotte Buff, udvari tanácsos özvegye Hannoverből, született Wetzlarban, 1735. január 11-én – az akkoriban hatezer lelket számláló hercegségi székhely lakói, akik az anyatejjel szívták magukba az irodalom iránti érdeklődést és tiszteletet, pillanatok alatt összesereglettek a szálloda előtt: mielőbb látni kívánták legnevesebb, legtekintélyesebb polgártársuk páratlan hatású fiatalkori regényének, Az ifjú Werther szenvedéseinek pletykákból nemesedett legendákkal körülindázott hősnőjét, Lottét, aki negyvennégy évvel a vihart kavaró remekműben megörökített érzelmes események után, rokoni látogatásra, írófejedelemmé nőtt egykori vadóc barátja, Johann Wolfgang Goethe városába érkezett.

Így kezdődik Thomas Mann Lotte Weimarban című regénye – így indul a történet, a történet, abban a jelentéses, művészi-mítoszi értelemben, ahogy az író ezt a fogalmat a József-tetralógiában és ebben a művében is használja. A pompás indítás azonnal elárulja a mű sajátos vonzóerejének, érdekességének egyik titkát. A művészet és valóság viszonyának bonyolult szövevénye iránt mindig oly érzékeny író regényének szellemi varázsa, gondolati mélysége és ironikus játékossága a tükröződés többszörösségéből, összetettségéből ered. Regényének hősnője eleve egy regény hősnője – tenát kiindulópontként sem a „való”, hanem annak „égi mása”. De ugyanakkor való is, hiszen a Werther Lottéja, pontosabban mintája (ha úgy tetszik, modellje) élő személy, a tizenkilenc éves Charlotte Buff volt. Ennek a ténynek a kétségbevonhatatlan megállapításához az akkori irodalmi élet belterjes viszonyai között különösebb filológiai kutatás sem szükségeltetett, hiszen a fiatal, szenvedélyes Goethe – szinte közvetlenül érzelmes barátságuk megszakítása után – inkább érzelmeinek és viszonylatainak művészi értelmezésével, mint valóságos adatainak és körülményeinek átlényegítésével formált regényhősnőt belőle. (Ezen még az sem változtatott, hogy Lotte szemének színét a fürgeszívű író már következő szerelmétől kölcsönözte.) A regény és hősei a mű páratlan – csak a zseniális írói érzékenység és a kor érzelmi, szellemi igényeinek ritka intenzitású találkozásával magyarázható – hatása révén újra a valóság síkjára kerültek, mint a kor lényeges, tudatot és érzelmi világot formáló tényezői. Goethe gyorsan emelkedő írói rangja és egyedülálló tekintélye tovább növelte az érdeklődést minden és mindenki iránt, aminek és akinek művéhez és életéhez valamely köze volt. Így vált nemcsak Werther Lottéja, hanem élő mintaképe is a köztudat részévé, egyszerre legendás és irodalomtörténeti személyiséggé. 1816-os weimari utazása, a hatvanhét éves Goethe és a hatvanhárom éves Lotte negyvennégy év utáni viszontlátása szintén realitás és legenda is egyben; hiteles adatok, egykori feljegyzések és levelek tanúskodnak róla, noha magától értetődően még külső körülményeiben sem pontosan úgy zajlott le, mint ahogy a regény ezt a „megörökítésre méltó” (ezek a pillanat nagyságától megilletődött derék Mager szavai) eseményt elénk vetíti.

A tükrözés többszörössége, összetettsége a regény főhősének, Goethének az esetében – ha más jelleggel is – szintén kézenfekvő. A költő már életében irodalomtörténeti jelentőségű személyiséggé legendásodott – ő maga nemcsak teljes mértékben tisztában volt ezzel, hanem aggályos gonddal és körültekintéssel igazította az élő klasszikus szerepéhez egész életvitelét. Úgy alakította és irányította közvetlen környezetét, hogy minden mondatát, vélekedését, gesztusát feljegyezzék a jelen- és természetesen az utókor számára. Már korában tudós és alapos tanulmányok egész sora jelent meg művészetéről, életéről, jelentőségéről, az utókort pedig az a veszély fenyegette, hogy Goethe irodalmát szinte teljesen eltakarja előle a Goethe-irodalom.

Thomas Mann tehát olyan regényhőst állított művének középpontjába, akit olvasói már sokoldalúan ismertek, aki a korabeli irodalmi köztudatnak elválaszthatatlan és meghatározó részévé vált, akiről az irodalomtörténet részletes képet alakított ki – noha nem biztos, hogy az a kép mindenben hiteles és árnyalt volt. (Sőt, egészen biztos, hogy nem volt az!) Újabb művészi lehetőség ez a különböző síkok – a történeti valóság élő Goethéje, az irodalomtörténet Goethéje, a Lotte-regény Goethéje – állandó váltakoztatására, szembesítésére, játékos áttűnéseire. Társítsuk mindehhez a Lotte-szerep már jelzett különböző síkjait – micsoda kimeríthetetlen lehetőség-bánya nemcsak művészet és valóság összetett problematikájának érzékeltetéséhez, hanem a híres és sokféleképpen értelmezett Thomas Mann-i irónia érvényesítéséhez! Ez a gyakran félreértett vagy félremagyarázott irónia – művészetének legsajátosabb és legvonzóbb jegye – lényegében az írónak az a képessége, hogy az ábrázolt jellemeket, cselekedeteket, gesztusokat, magatartásokat, történéseket, valamint kiváltó okaikat, a hozzájuk vezető utat egyszerre több viszonylat- és összefüggésrendszerben tudja láttatni és ezzel mélyebben és árnyaltabban értelmezni. (A részletező bizonyítás – bármennyire is csábító – ezúttal messze vezetne témánktól.)

Mi egyéb kellene még ahhoz, hogy mindebből megszülessék a regény, a történet – a jellegzetesen Thomas Mann-i történet, amely mindig művészileg átlényegített valóság, mítosz és irónia is egyben?

Képzeljük hozzá mindehhez háttérként, keretként és szereplőként Weimart, ezt a már akkor páratlan hangulatú és légkörű várost, amelynek központja ma is egy elnéptelenedett irodalomtörténeti fejezet, egy benépesült irodalmi múzeum és egy történelmét folytató, élő település utánozhatatlan, varázsos elegye.

Ebben a szellemi sugárzásával gondolatserkentő városban indulok felfedező kalandozásra, alig néhány perccel a német klasszikus humanizmus nagy áramkörébe – nem akaratom ellenére, de attól szinte függetlenül is – bekapcsoló érkezés után.

Goethe, Schiller, Herder és társaik nyomát keresem, tényszerűen rájuk emlékeztet itt minden, belső kalauzom mégis az utód, Thomas Mann. Nemcsak a Lotte-regény bennem élő sorai, magával ragadó vonzása miatt; ő gondolkodott kortársként a legmélyebben és a legkövetkezetesebben arról, amiről itt, Weimarban, nem lehet és nem szabad elfeledkezni. (Egyébként máshol sem – a XX. században.)

Weimar központjában, szerencsére, nyoma sincs a háborús rombolásnak. (Tudom, hogy naivitás, egy pillanatra mégis úgy érzem: a klasszikus humanista európai kultúra szőtt bombáktól óvó szellemi védőhálót a számára egykor otthont biztosító város fölé.) Nekem ez annál is inkább csodálatosnak tűnik, mert Drezdából érkeztem, abból a városból, amelyben néhány óra alatt faragott magának megfeketedett kövekből és eltorzult oszlopokból maradandó emlékműveket az értelmetlen pusztítás. Weimar köveit tehát érintetlenül hagyta a háborús barbárság (noha a fasiszta barbárság nem kímélte jó hírét – de erről majd később essék szó). Belvárosának utcái többnyire ma is úgy kanyarognak, mint közel kétszáz évvel ezelőtt, egy részüknek még a neve sem változott és az épületek is nagyjából ugyanazok. Szükségtelen a gondoson elhelyezett irányjelző táblákhoz folyamodnom – az irodalomtörténet kézenfogva vezet. Az Elefánt-szállóból a piactérre kilépve elhaladok a szintén történelmi nevezetességű Schwarzer Bär fogadó előtt, majd balra térek, a kissé emelkedő Frauentorstrassera s néhány perc – néha mekkora a különbség a belső, szubjektív és az objektív idő között! – múlva ott állok a Frauenplanon, Goethe háza – a mai Goethe-múzeum – előtt. A zömök, barnás-sárgás színű, emeletes és manzárdos épület uralja az egész Frauenplant, méltóságot sugároz és tiszteletet parancsol – külső képét sem lehet elválasztani annak a tudatától, hogy egykor ki lakott és mi kelt életre falai között.

Lotte az érkezése utáni harmadnap volt ide hivatalos. Nekem, sajnos, nincs időm ennyit várni, külön meghívásra amúgy sem számíthatok, a látogatást azonban mégis óvatosan elhalasztom – úgy érzem, még készülnöm kell rá. Sem művekbe, sem műhelyekbe nem illik ajtóstól betörni! Inkább balra fordulok, az enyhén lejtős, egykori nevét és formáját gondosan őrző Seifengasseba, ebbe a középkoriasan keskeny és mégis otthonos utcába, ahol Goethe szintén lakott néhány hónapig – a Frauenplanon lévő házat akkor éppen átalakították – , s amelynek macskakövein egyébként is gyakran lépegetett első weimari éveinek meghitt barátnője – egy másik Lotte, Charlotte von Stein asszony – szellemi fényekkel világító otthona és irodalmi szalonja felé.

Az ő otthonául szolgáló palota előtt elhaladva a német klasszikum központi könyvtárához érek – annak idején a szász-weimari hercegség nagy hírű bibliotékája volt itt s az igazgatója ki lehetett volna más, mint Goethe. A Liszt Ferencről elnevezett zeneművészeti főiskola (dísztermében alapították 1919-ben az úgynevezett weimari köztársaságot, amelynek ingatag alapokra épített falai nem állhattak ellent a hitlerista hordáknak) elől az út megint a piactérre vezet. A Frauentorstrassén nem megyek újra végig, hanem néhány lépés után jobbra kanyarodom – a Schillerstrasseba. Itt, alig pár száz méternyire a gyűlölve szeretett, mindenben eltérő alkatú és sorsú, a szellemi nagyság és a művészet sajátos légkörének pólusokat egyesítő ereje révén mégis egyedüli megértő barát frauenplani házától lakott Schiller, a századforduló Weimarának másik világirodalmi nagyságrendű iker-csillaga. A zaklatott életű, nyughatatlanul romantikus költő otthona kívül-belül egyaránt nemcsak szerényebb, hanem – furcsa, de megmagyarázható módon – polgáribb jellegű is a nagy tekintélyű, de kezdeti reform-terveinek vakvágányra siklatása után inkább csak a szellemiekben hatalmas weimari miniszter gondosan méreteihez alakított-idomított házánál. Kettőjük nemcsak a térben, hanem az utókor tudatában is egymás mellé rendelt szobra megint csak néhány méterre áll innen, a Nemzeti Színház előtt, amelynek Goethe intendánsa, mentora, barátjával együtt pedig egyedülálló és máig sugárzó szellemi-művészi rangot biztosító szerzője volt.

Meg kellene próbálnom legalább képzeletben újjáteremteni az egykori előadások hangulatát – mennyi klasszikus remekmű szavai hangzottak fel először ebben a teremben – , a teret esténként benépesítő közönséget, a páholyok, a földszint, és az erkély látogatóit egyaránt, de Thomas Manntól nem tudok, nem is kívánok szabadulni. Az ő Lottéja – Werther és Goethe Lottéja – régi barátja páholyából itt nézett végig egy előadást, majd reális érzékéről tanúskodó kritikai észrevételektől nem mentes, de mégis érzékenyen emelkedett hangulatban beült az érte küldött fogatba – Goethe úti hintójába – , ahol a két halhatatlan szerelmes között kibontakozott – a regényben is képzeletbeli – utolsó nagy búcsúbeszélgetés; amely mindent megértő bölcsesség, fiatalos életszomj és életszeretet, igényesség és rezignáltság, filozofikus líraiság és lírai gondolatiság, sejtelmesség és sejtetés, kimondás és összegezés; a létet és elmúlást, az állandóságot és az állandó változást, az élet és az alkotás ezernyi árnyalatát, örömét és keserűségét, tragikumát és vigasztalását az emberi és gondolati nagyság szintjén egymásba békítő és a humanitás szépségében feloldó művészi remeklés. Ezzel a kivételes mélységű és élességű Thomas Mann-i teljesítménnyel zárul a regény, egyszerre varázslatosan gazdagító és könyörtelenül értelmező fényt vetítve vissza minden előző mondatra és mozzanatra, méltóan ahhoz az íróhoz, aki Goethét – többek között – azért szerette és becsülte, „mert a legtöbb világi dologról a legkellemesebben mondta ki az igazságot”.

Ebben a kettős bűvkörben, Thomas Mann és Weimar egymáshoz illeszkedő vonzásában megyek tovább a Goethe-tér, majd onnan visszafelé kanyarodva, a Herder-templom felé. Nem maga a templom érdekes: inkább az, akinek nem a szószékről elhangzó szavai, gondolatai az egész akkori Európában hallhatóvá váltak, és akinek nevét ma többek között a délkelet-európai népek egymást kiegészítő szellemi értékeit fémjelző tekintélyes díj hirdeti. Múzeuma is a közelben van, egy szintén irodalomtörténeti kisugárzású épület, a Kirms-Krackow ház hátsó traktusában. A most is lakályos és bájos épület maga is múzeum, hiszen Goethe idejében s később is a város szellemi életének egyik vonzó központja volt; gazdája, Kirms kamarai tanácsos feleségével együtt maga is részt vett a Lotte tiszteletére – a regényben – rendezett fraunplani ebéden.

Ez az első ház Weimarban – az Elefánt-fogadó után – , amelyet nemcsak kívülről csodálok meg. Mindenki belépett néhányszor kapuján, aki az egykori Weimar igényes légkörében számított valamit, falai között sajátos hangulatot teremt az itt elmondott versek, klasszikussá vált prózai művek, felhangzott zongora-futamok, az időben továbbrezdülő magvas párbeszédek, vagy nyájas csevegések emléke. Nem egy derék kamarai tanácsos lakott itt, hanem a német és az európai klasszikus humanizmus szelleme.

Első, több mint félnaposra sikeredett, térben rövid, időben és képzeletben annál távlatosabb weimari sétámat ezzel befejezettnek tekintem. Visszatérek az Elefánt-szállóba – Lottéhez és Thomas Mann könyvéhez. Holnap a Goethe-házba megyek, de addig még hátra van egy éjszaka, amelyet nem szabad és nem is lehet átaludni. Nem engedi a genius loci, amely ezúttal az éber értelem szelleme.

Ezt a genius locit, a hely szellemét, senki sem érzékelte és érzékeltette pontosabban, mélyebben, mint Thomas Mann. Gyakran megfordult ebben a városban, nemcsak szellemileg, Goethét vagy Schillert olvasva és kommentálva, hanem fizikailag is. Amikor a fasizmus veresége és hosszas száműzetése után először tért vissza a hitlerizmus rémálmából ocsúdó német földre, Majna-Frankfurtba és Weimarba látogatott el. Az alkalmat – stílszerűen – Goethe szolgáltatta. Születésének 200. évfordulójára emlékezett a világ. Thomas Mann Angliában, Svájcban és Svédországban felolvasta Goethe és a demokrácia című, már témájával is sokatmondó tanulmányát, egyértelmű állásfoglalásként a háború utáni Európa új, egészséges és demokratikus alapú fejlődése mellett. Ezután került sor a felemelő és mégis fájdalmas hazatérésre. Noha ekkor a hidegháború kereszteslovagjai már leeresztették a hírhedté vált vasfüggönyt, ez Thomas Mann számára – aki az antikommunizmust „korunk legnagyobb ostobaságának“ és a fasizmus szövetségesének nevezte – természetesen nem volt irányadó.

Nemcsak művei, ő maga is átlépett rajta Majna-Frankfurtban és Weimarban egyaránt ünnepi előadást tartott Beszéd a Goethe-évben címmel. Ugyanígy járt el hat évvel később, 1955-ben is, amikor Schiller halálának 150. évfordulóján Stuttgartban és Weimarban mondott emlékbeszédet, nemcsak szavaival, jelenlétével is félreérthetetlenül fogalmazva. (Egyébként ez volt utolsó nyilvános szereplése hazájában: nemsokára, röviddel 80. születésnapjának megünneplése után – most augusztus 12-én lesz 20 éve – Svájcban végetért fizikai léte.)

Az író tehát mindig otthon érezte magát „abban a városban, amely nemességét a lángésztől nyerte, és amelynek, legnagyobb örömömre, díszpolgára lehetek” – ahogy 1955-ben Weimart jellemezte. Kétségtelen, hogy regényének megformálásában a Goethe-téma és a Lotte-látogatás epizódja mellett a város – tolla nyomán az igazinál is valódibban életrekelő – sajátos légköre is nagy szerepet játszott. Túl szép lett volna, ha a regényt is itt írhatja meg – amikor első sorait papírra vetette, már rég emigrációba kényszerítette a humanizmus és a kultúra veszett ellensége, a fasizmus.

Goethe mint téma – fogantatásától kezdve a művészet, illetve a művész és az élet témakörébe illeszkedve – már fiatalságától kezdve behatóan foglalkoztatta Thomas Mannt. Levelei, jegyzetei, később tanulmányai tanúskodnak erről az érdeklődésről, amely az idő múltával egyre bensőségesebbé és személyesebbé vált. Azt is mondhatnók, sok keserű tapasztalat érlelte meg benne véglegesen ezt a témát, érzékenyítette fogékonyabbá a benne rejlő lehetőségek iránt – nem utolsósorban mindazok a viszontagságok, amelyek a könyvégető fasizmus Németországában a humanizmus szellemét sújtották. 1938-ban egy amerikai egyetemen Goethe Wertherjéről olvasott fel ragyogó, az irodalomtörténeti elemzésen túl a regény mondanivalóját in statu nascendi felvázoló esszét; befejezésül tömör és ironikus mondatokba foglalta Lotte weimari látogatásának rövid történetét. „Úgy vélem – fűzte hozzá – erre az adomára meggondolkoztató elbeszélést, sőt regényt lehetne fölépíteni, amely sok mindent elmondhatna érzésről és költészetről, az aggkor méltóságáról és hanyatlásáról, és alkalmul szolgálhatna rá, hogy az ember behatóan jellemezze Goethét, sőt a lángelmét általánosságban. Talán akad majd író, aki vállalkozik rá.”

Thomas Mann, mint annyiszor, játékos kedvét kiélve, utolsó mondatában bújócskázik olvasóival. Vállalkozó író ugyanis már akadt – a saját személyében, sőt, a Lotte Weimarban első fejezetét már 1937 januárjában felolvasta budapesti irodalmi estjén (ekkor írta, bár nem mondhatta el, József Attila Thomas Mann üdvözlését), és meg is jelentette a fasizmus elleni szellemi összefogás jegyében, Zürichben alapított Moss und Weit című folyóiratának 1937 szeptemberében kiadott első számában (amelynek egyik példányát, az író ajánló soraival, Méliusz Józsefnél láttam).

(Folytatjuk)

Megjelent A Hét VI. évfolyama 26. számában, 1975. június 27-én.

II.

A Lotte Weirnarban keletkezéstörténetének adatait jelezve egyre gyakrabban kellett leírnom a fasizmus szót. Holott – amint ez talán az eddigiekből is kiviláglott – Thomas Mann Goethe-regénye nem a szó szoros vagy megszokott értelmében vett antifasiszta mű. Nem idézi közvetlenül azt a küzdelmet, amelyet megszületésének éveiben már világszerte vívtak az embert, az emberséget, az életet és értelmet súlyosan fenyegető hitleri barbárság ellen. Még csak nem is történelmi parabola a fasizmus-, az erőszak-, a kultúra- és humanizmusellenesség veszélyeiről. Egyszerűen (!) történet Lottéről és Goethéről – s természetesen mindarról, amit az utóbbi név és a mű a maga összes vonatkozásaival és árnyalataival jelent és jelenthet – Thomas Mann és az ő révén a szellem, az értelem, a humánum, az emberség számára. „Meggondolkoztató” regényében az író érzésről és költészetről, az agg-kor méltóságáról és hanyatlásáról, Goethéről és a lángelméről és még annyi minden másról beszélve, lényegében arról vallott, hogy milyen egy ember, aki alkotása és élete nagyságával mértékévé vált nemének – aki Mass und Wert, érték és mérték egy elembertelenedett világban.

Ezt az embert próbálom keresni én is a múzeummá szervezett frauenplani házban. Huszonnégy gondosan, tudósan berendezett szoba, az irodalomtörténeti és életrajzi időrendet szigorúan tiszteletben tartó, gazdag, Goethét és korát egyaránt jellemző szemléltető anyaggal. A látogatók – akik a világ minden részéből tódulnak ide – kimerítően és részletekbe menően megismerkedhetnek a kor társadalmi-gazdasági-politikai, valamint művelődési és irodalmi viszonyaival, Goethe életének főbb eseményeivel, műveinek keletkezésével, különböző kiadásaival, hatásuk látható jeleivel – egyszóval mindennel, ami egy író életéből és művészetéből közvetlenül – képekkel, tárgyakkal, táblázatokkal, magyarázatokkal stb. – demonstrálható. A didaktika összes szabályait ragyogóan érvényesítő irodalomórák sorozatát lehet itt tartani, s valóban látogatásunk során iskolai osztályokkal, sőt egyetemi tanulócsoportokkal is találkozunk. Akkurátus, alapos, magas szintű és pedánsan leleményes tudományos-muzeográfiai felfogás és munka eredményeként alakult ki mind a huszonnégy szoba célszerű és áttekinthető képe. Csak a magam szellemi szertelenségre és – a művészet jelenségeit kétségbevonhatatlan tárgy- és okszerűséggel rendszerbe foglaló törekvések iránti, eléggé el nem marasztalható – értetlenségre hajlamos gondolkodásmódomat okolhatom amiatt, hogy a ház egykori lakójának közelségét inkább az eredeti berendezésüket megőrző lakószobákban tudom igazán érzékelni. Ott, ahol nem múzeumi kiállítási tárgyak és nem szemléltető ábrák, hanem egy alkotó emberi élet esendőségünkre is emlékeztető mindennapos kellékei vesznek körül. A könyvtárban, ahol a zsúfolt, könnyen megközelíthető polcokon ezerszámra sorakoznak a legváltozatosabb témakörű kötetek; a mellette lévő tágas dolgozószobában, ahol a rendszeres munka tiszteletét sugározza minden: a puritán íróasztal, a praktikus, kézbe kívánkozó írószerek, a tudományos kutatómunka egyetemes érdeklődésre – és egyetemes emberre – valló eszközei; a közvetlenül innen nyíló, meglepően szűknek tűnő hálószobában, a valószínűtlenül kicsi és dísztelen ággyal, ahol némi szerény fényűzésről csak a falikárpit, a vastag, díszes csengőzsinór, no meg a magas hátú, fejpárnás, lábzsámolyos, tágas karosszék árulkodik. Ebben a karosszékben halt meg Goethe, utolsó percéig írásjeleket rajzolva ujjával a levegőbe – minden bizonnyal végezve azt, amit az írástudónak, bármilyen körülmények között, tennie kell: a legnehezebb, legválságosabb pillanatokban is, szembefordulva a halál fenyegetésével, próbálta nevükön nevezni a tőle akkor már visszavonhatatlanul távozó élet folyamatait, dolgait.

Üzent. – Utolsó üzenetének tartalmát már csak előző, papírra vetett soraiból, egész életművéből kísérelhetjük meg kikövetkeztetni.

A múzeumlátogatás után néhány órával, miután még egyszer körbejártam a várost, egyedül térek vissza a Goethe-házhoz. Leülök az egyik kispadra, szembe a bejárattal, a korabeli kút mögé s igyekszem nem egy múló élet tárgyi nyomaival, hanem a belőle sarjadt maradandó gondolatokkal szembesülni. Lassan leszáll az est, a csendet – Weimar beszédesen halk város – csak néha töri meg egy-egy, a közeli műépítészeti egyetemről hazafelé igyekvő diákcsoport – a Faust kíváncsi, életszomjas, nagykedvű diákjainak rokonszenves mai utódai. Ez a fiatalos zaj találó és derűs motívumként illeszkedik be a tér hangulatába, amelynek sajátos bensőségessége kedvez a találkozásnak Goethével. Múzeumi magyarázatok és irányjelző feliratok helyett Thomas Mann közvetítő segítségéhez folyamodom.

A Lotte Weimarban Goethe-képét a kritika és a közvélemény meglehetősen ellentmondásosan fogadta. (Számítsuk most le a nyílt reakciós támadásokat, rágalmakat, a magát okkal sértve érző német nacionalizmus dühödt kirohanásait.) Goethe őszinte ismerői és tisztelői közül is sokan értetlenül, sőt viszolyogva olvasták Thomas Mann ironikus realizmusának remeklését. Sem mélyenjáró művészi igazságát, sem ettől elválaszthatatlan szellemi alapállását nem tudták felfogni. A Thomas Mann-i irónia azok számára, akik nem érzékelik, hogy az irodalmi mű sohasem egyszerűen mondatok összege, hanem rész és egész sajátos viszonya, azok számára, akik a mondanivalót nem a művészi forma közvetítette jelentésnek, hanem kinyilatkoztatások sorozatának vélik, ezúttal különösképpen megemészthetetlennek bizonyult.

Belejátszott ebbe az is, hogy a regény terjedelmének közel kétharmadát magában foglaló első hat fejezetben Goethe közvetlenül meg sem jelenik, tisztelőinek, ismerőseinek és környezete tagjainak elbeszéléseiből rajzolódik csak ki, természetesen úgy, ahogy ők a maguk módján – látásmódjukkal önmagukat és a kort is jellemezve – látják. A hetedik fejezet Goethe gondolatokkal, munkával, otthoni teendőkkel telt reggele, a nyolcadik a Lotte tiszteletére rendezett ebéd, a két egykori szerelmes érzést és valóságot szembesítő találkozása, a kilencedik – befejező – fejezet pedig a Lotte színházi estjét követő, már említett remekművű, képzeletbeli párbeszéd.

Mindenekelőtt az első hat fejezet okozott értelmezési bonyodalmakat, egyesek éppen paródiát véltek felfedezni az ábrázolás módjában. Az írónak több ízben levelekben, nyilatkozatokban kellett elmagyaráznia azt, ami a napnál világosabb: hogy tudniillik Goethe titkára, a saját gyengeségétől megrongált önbizalmát kicsinyesen ápolgató Riemer doktor, vagy a fiatalosan buzgó és könyörtelen ítéletű múzsa-egyleti amazon, Adele Schopenhauer, sőt, a nagy apa nyomasztó árnyékában senyvedő-ágaskodó August von Goethe sem az író véleményét fejti ki; a lényeg az ő hozzájárulásukkal kialakuló összkép.

A félreértések és a félremagyarázások oka azonban elsődlegesen nem a szerkezetben vagy az alkotási eljárásokban, hanem a Thomas Mann-i koncepció és az ettől elválaszthatatlan irónia iránti értetlenségben s jó néhány hosszú életű előítéletben rejlik.

Thomas Mann Goethéje ugyanis emberszabású lángész. Nagysága nem emberfelettiségében, hanem emberi lehetőségeinek maximális kiélésében és vállalásában rejlik. Nem az Olümposzról száll le az emberek közé, hanem képviselőjükként tör fel az Olümposzra, azzal, hogy küzdelmesen megvalósítani próbálja mindazt, ami nemében nagy és szép lehetőség. Félreértések elkerülése végett: Thomas Mann minden látszat ellenére nem deheroizálja Goethét. Lényének ellentmondásos vonásait is egységbe forrasztja hatalmas életszomja, életszeretete, az értelem, a gondolat méltóságának védelme, és teremtő művész volta. Nem jellemének vagy akár életvitelének napfoltjait, esendőségeit állítja előtérbe az író, hanem egész, egészséges életvágytól duzzadó alkotóegyéniségét, a maga sokrétűségében, összetettségében. Az irodalomtörténet idealizált és hűvösen méltóságteljes szobra helyett az embertársat, a nembelit, aki erényeiben és hibáiban egyaránt az emberi nagyság jegyeit viseli. Thomas Mann iróniája sem elítélő, sem megbocsátó, hanem megértő – az emberi és művészi nagyság, érzékenység azonos hullámhosszán. Ennek a nagyságnak a kisugárzása a különböző viszonylatok és összefüggések között láttatva néha felszabadító, néha nyomasztó (környezete számára nyilvánvalóan az is volt), néha kiszámított, néha szeszélyesen kiszámíthatatlan, de a maga egységében mindenképpen emberi nagyság.

A regény Goethe-képe, Thomas Mann Goethe-értelmezése nemcsak mély, gondolatilag, lélektanilag hiteles és találó, hanem fontos jelentés hordozója is. A goethei humánum-eszménynek és Goethének, mint a humánum-eszmény megtestesítőjének a Thomas Mann-i rajza egyértelmű művészi tiltakozás a fasizmus embertelensége, antihumanizmusa, szellemellenessége és életidegensége ellen. Thomas Mann jól tudta, hogy a fasizmus milyen társadalmi erők terméke; ugyanakkor jól tudta azt is, hogy ideológiája a maga totalitarizmusával, merevségével, kultúraellenességével, halál-mítoszával, a legalantasabb ösztönök felszabadításával, nacionalista és faji előítéleteivel, fanatizmusával szemben áll mindazzal, amit Goethe „életre méltónak“ vallott. Az író tanulmányaiban is többször kifejtette, hogy Goethe éppen életszeretetével, teljes emberségével, gondolkodásának átfogó voltával és emelkedettségével, a szeretet és az igazság erejébe vetett hitével vált a demokrácia szövetségesévé.

Thomas Mann humanizmus-eszménye tartalmasságával, mélységével, egyetemes jellegével, a jövő iránti fogékonyságával már a Lotte Weimarban megírása idején túlmutat a polgári humanizmuson, nem utolsósorban antifasiszta éle révén. 1936 júniusában – tehát a Lotte-regény megkezdésének előestéjén – egy „eljövendő humanizmusról“ szól, amely olyan „emberi érzület és felfogás, amelynek az igazságosság, szabadság, tudás és türelem” az eszménye. Azt is rögtön hozzáteszi, hogy „bajvívó életerő és frisseség” nélkül a humanizmus pusztulásra lenne ítélve, és nyomába egy olyan Európa lépne, „amely már csak történelmi hagyományként viseli nevét”.

A Goethe-regény humanizmusa a maga hatékony kisugárzásával pozitív, cselekvő élet-eszmény és nemcsak passzív szembenállás az embertelenséggel. Thomas Mann gyakran idézte, „az emberséget a küzdelemmel azonosító” Goethe sorait: „Mert én ember voltam, és ez azt jelenti: küzdő.”

Nagy novellájában, az 1930 elején megjelent Mario és a varázslóban már a fasizmus németországi uralomra jutása előtt a „római úr“ esetével példázta a puszta idegenkedés, a célra törő tartás nélküli tiltakozás kudarcát. Szokatlan határozottsággal vonta le a következtetéseket a Cipolla, a visszataszító varázsló előtt minden becsületes szubjektív szándéka ellenére végül is behódoló római úr bukásából: „Ha jól értettem meg az eseményt, ez az úr harckészségének tisztán negatív voltán bukott el. Nem-akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni és egyáltalán semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel áll egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba.”

Noha a Lotte Weimarban nem olyan „erősen a politikumba hajló történet“, mint a szerző jellemzése szerint a Mario és a varázsló, Thomas Mann Goethe szellemi habitusát megrajzolva bőven talál alkalmat arra, hogy éreztesse határozott szembeállását a fasizmus ideológiájának egyik fővonásával, a gátlástalan nacionalizmussal és barbár következményeivel. Ebben is, mint az egész könyvben, hiteles Goethe-szövegekre támaszkodott.

Köztudomású, hogy Goethe már akkor, amikor a nemzeti érzés fellobbanása a fejedelemségekre, hercegségekre tagolt német földön és a napóleoni hódítások elleni küzdelemben történelmileg jogos volt, csírájában felfedezte az elfajulásával járó veszedelmeket. Thomas Mann, aki már keserűen tapasztalta, hogy Goethe balsejtelme milyen tragikusan beigazolódott, a német polgári nacionalizmus fasizmusba torkollásával, saját korabeli tapasztalataival összhangban beszélteti hősét.

Egy ízben – saját bevallása szerint – a tudatos anakronizmusig jut el, amikor is – Hitlerre célozva – „szédült gazemberekről“ beszél, akik alantas ösztönöket felidézve arra akarják tanítani a németeket, hogy „nemzet-voltukat elszigetelődésnek és durvaságnak fogják fel”. Amikor azonban – Adele Schopenhauer elítélő okoskodásának tükrében – idézi Goethe szavait – a fiatal, átgondolatlanul, korlátoltan és hangzatos frázisokkal nemzetieskedő Passow gimnáziumi tanárral folytatott párbeszédéből – történetileg és lélektanilag egyaránt korhű és hiteles: „… nem elég jót akarni és tisztán gondolkodni; kell az is, hogy az ember át tudja látni magatartásának következményeit. Az ön magatartása engem elborzaszt, mert még nemes, még ártatlan kezdeti alapja valami szörnyűségesnek, amely egy nap a németek közt a legvaskosabb dőreségekben fog jelentkezni, s amitől ön, ha valamikor tudomást szerezne róla, még a sírjában is megfordulna.“

Goethének ez a magatartása annak idején keserű perceket szerzett. Később a hivatalos Goethe-magyarázók igyekeztek minderről elfelejtkezni. A „legvaskosabb dőreségek” idején csak szellemét tagadták meg, de emlékét, legalább külsőségekben ápolni igyekeztek. Például azt a tölgyfát sem vágták ki, amely alatt az Ettersbergen a hagyomány szerint gyakran megpihent – noha a harmincas évek második felében lázas buzgalommal komor épületeket és szögesdróttal fedett kerítést emeltek körülötte. Itt, Weimartól alig néhány kilométernyire, épült fel az egyik legelső és leghirhedtebb náci koncentrációs tábor – Buchenwald. Európa minden részéből, kezdetben főleg Németországból hurcolták ide a foglyokat, mindenekelőtt kommunistákat, antifasisztákat, az ellenállás harcosait. Az SS itt kísérletezte ki, majd itt tökéletesítette az emberkínzás és gyilkolás nagyüzemi módszereit. Tízezreket öltek meg, a legváltozatosabb módokon – szovjet, francia, lengyel, cseh, holland, norvég, román, magyar, jugoszláv, német és más nemzetiségű embereket, köztük Ernst Thälmannt, akit az SS-őrök a rájuk jellemző prakticizmussal közvetlenül a krematórium pincéjébe vezető facsúzda mellett lőttek agyon. (Az emléktábla tövében azt próbálom elképzelni, hogy a magas kerítés, a fenyegető őrtorony és a hamvasztó épülete közötti szűk közből milyen kis, alig tenyérnyi darabot foghatott be búcsúzó pillantása Thüringia kék egéből – az egyetlen megmaradt emberi látványból.)

Goethe tölgyfája – precízen emléktáblával megjelölve – akaratlan tanúja volt mindennek. Vajon mire gondolhattak az alatta nehéz vasszekereket vonszoló, csontig soványodott rabok? Bizonyára sokan ismerték közülük Goethe balsejtelmeit a német nacionalizmus torzulásait illetően – azokat a balsejtelmeket, amelyek végül is elhalványultak a riasztó valóság mellett.

Buchenwald nemcsak a fasiszta barbárságra emlékeztet – a vele szemben álló ember nagyságára, legyőzhetetlenségére is. A foglyok a nemzetközi antifasiszta összefogás jegyében megalakították az ellenállás szervezetét, és végül saját maguk űzték el rabtartóikat, szegényes fegyverzetüket az elszántság és a szabadságvágy erejével pótolva.

Igen, az alacsonyabb rendűnek ítélt népek fiainak, a másképpen cselekvőknek és másképpen gondolkodóknak, az emberi méltóság védelmezőinek tömeges legyilkolása, az emberség vérgőzős megcsúfolása, a nacionalizmus végső rációjának: mások kiirtásának gyakorlása és a legalantasabb ösztönök tombolása itt is folyt, néhány kilométerre attól a várostól, ahol minden a klasszikus humanista szellem, a kultúra emelkedettségét és szépségét, az alkotó gondolat szabadságának termékenységét hirdeti.

Hihetetlennek tűnik, nem igaz?

Ki nem mondott kérdésemre lágyan rábólint a lankás, szelíd vonású, békés, napfényes thüringiai táj, amelyre a buchenwaldi emlékmű, az Ettersberg elől nyílik kilátás. A szántóföldeken traktorok pöfögnek, emberek szorgoskodnak, kissé távolabb néhány tank gyakorlatozik. Béke van.

Felejteni mégsem szabad, mert ami itt történt, az következmény – az emberellenes erők és indulatok veszélyéről való megfeledkezés, a figyelmeztetés elől elzárkózott közömbösség jóvátehetetlen következménye.

Nem tudom, hogy Thomas Mann, amikor a Lotte Weimarbant írta, értesült-e már arról, hogy Buchenwaldban mi történik. Mindenesetre azt már pontosan tudta, hogy a fasizmus, amelyhez a humánum megtagadása, a szellem és a kultúra értékeinek gyűlölete, az emberség megcsúfolása is hozzátartozik, törvényszerűen hová, milyen poklokhoz vezet.

És tudta ezt József Attila is, aki a már említett budapesti felolvasó esten verssel kívánta köszönteni Thomas Mannt – „fehérek közt egy európait“ – ; bár a fasizálódó magyar rendőrség letiltotta a dobogóról, „ordas eszmék” ellen tiltakozó költeményének annál nagyobb visszhangja támadt térben és időben. Úgy hiszem, senki sem írt szebben, találóbban, érzékletesebben arról, hogy mit jelent Thomas Mann mindazoknak, „akiknek emberhez méltó gondja van”: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / s mind ember, mert ez egyre kevesebb…“

Lelkemben József Attila szavait dédelgetve térek vissza a városba, összegezni magamban mindazt, amiről Goethe, Thomas Mann, Weimar tanúskodik – múltnak, jelennek és jövőnek.

(Folytatjuk)

Megjelent A Hét VI. évfolyama 27. számában, 1975. július 4-én.

III.

A Lotte Weimarban hetedik fejezete voltaképpen egyetlen összefüggő gondolatfolyam, amelyet a közbeékelődő rövid párbeszédek nem megszakítanak, hanem csak ágaira bontanak, majd továbbhömpölyögtetnek. Olyanok ezek a megszakítások, mint a kövek a mederben: körülöttük látható igazán, hogy a folyó milyen biztosan és céltudatosan halad előre. Goethe reggele és kora délelőttje (Lotte Weimarba érkezése napján) az ébredés tisztuló gondolataitól a mindennapi munkáig, majd az alkotásig: méltó megelevenítésére csak Thomas Mann vállalkozhatott. Egy lángelme szellemi arculata rajzolódik elénk – úgy, ahogy egy másik lángelme érzékelte és érzékeltette. A művészi hitel forrása – az író kivételes tehetségének egységébe foglaltan – kettős. Egyrészt Thomas Mann kimutathatóan Goethe műveire vagy a beszélgetéseiről készült feljegyzésekre épít, nemegyszer szinte szó szerint idézve, máskor parafrazálva. A gondolatsor pillérei megtalálhatók Thomas Mann Goethe-esszéiben, mindenekelőtt a Goethe, a polgári kor képviselője és a Goethe írói pályája címűekben (mindkettőt 1932-ben írta), valamint a regény formába öntésének idején, pontosabban 1938-ban tartott előadásaiban (Goethe Faustjáról; Goethe Werther-regénye).

Azok a mozzanatok öltöttek tehát új formát, a mű egészének sajátos rendjébe illeszkedve, amelyek az írót eddig is leginkább foglalkoztatták: gondolatilag kiérlelt és kidolgozott Goethe-képe varózslódott magától értetődő természetességgel és erővel művészi képpé. (Ismerjük Mann-nak a szellemi-művészi teljesítmény egységes jellegéből kiinduló véleményét a műfajok viszonylagosságáról: a különbség csak a megjelenítés, a forma-adás módjában rejlik.) A művészi hitel másik forrása: a szellemi nagyság azonos hullámhossza, a gondolkozás, az érzékenység rokonsága, a szellemi-művészi alapállás és alkat messzemenő hasonlósága. A hatvanhárom éves Thomas Mann rajzolja elénk a hatvanhét éves Goethét: mindketten egy hosszú, termékeny, mindenfajta tapasztalatokban bővelkedő és gondolatilag-érzelmileg teljes problematikusságában átélt művészlét delelőjére érkeztek az adott pillanatban, alkotó erejük teljében vannak, s az öregség jeleit a bölcs bátorságával veszik tudomásul, egy körülöttük drámaian változó világban. Mindketten egy-egy fiatalkori remekmű egyszerre lendítő és bénító, serkentő és kötelező élményét hordják magukban („Aki huszonnégy esztendős korában megírta a Werther-t, az utóvégre mégse kutya“ – mondta az öreg Goethe, s megállapításának kikerekített formájával a Buddenbrook-család írójának Lotte-regényében is találkozhatunk), később mindketten hosszan érlelték, mintegy körüljárták témáikat; egész életükben újra meg újra megfogalmazták a Dichtung und Wahrheit, művészet és valóság összetett viszonyának dialektikus szövevényét; mindketten a végsőkig tudatos alkotóként, hivatásukat és szerepüket állandóan végiggondolva éltek és írtak; viszonyuk a németséghez, bár más összefüggések között/ egyaránt ellentmondásossá vált; az elismerő tisztelet és a gyűlölködő értetlenség ízeit mindketten jól ismerték. Ami pedig a különbözőségeket illeti, közülük az alapvető szintén azonosságból fakad: mindketten a polgárság írói voltak, de két gyökeresen eltérő történelmi szakaszban; noha már Goethe viszonya is problematikussá vált a polgársághoz, Thomas Mann ennek legjobb – éppen goethei –, hagyományait már csak osztályán túllépve, sőt vele szembefordulva tudta tovább éltetni, és cselekvő, jövőt szolgáló humanizmusként érvényesíteni.

Csábítóan érdekes lenne, de túlságosan messze vezetne az azonosságok és különbözőségek további részletezése. Számunkra és a Lotte-regény számára az a fontos, hogy a beleélést, az azonosulást megkönnyítő alkati-személyi rokonságon túlmenően, Goethe és Thomas Mann más jellegű és veszélyességű erők ellenében, de egyaránt az ember méltóságát, az életbe vetett hitet, a szellem és a művészet szabadságát, a termékeny, önálló, alkotó gondolkodás jogát, az emberi nem lehetőségeit, a humanizmust védte és képviselte. A fasizmus barbárságával, totalitarizmusával és fanatizmusával, ennek garázda gyakorlatával szembenéző Thomas Mann éppen Goethéről szólva fogalmazta meg 1932-ben a humanizmusnak a polgárin túlmutató távlatait: „Eljön az új szociális világ, az egységes, szervezett és tervezett világ, amelyben az ember megszabadul az értelem becsületérzését sértő embertelen és szükségtelen szenvedéstől.“ Az „értelem becsületérzésének“ ébresztése és ébrentartása, ebben rejlik a Lotte Weimarban – és az egész Thomas Mann-i életmű – kivételes, maradandó, elkötelező jelentősége.

Goethe gondolatsora a hetedik fejezetben – az értelem becsületérzésének mindennapos működése, személyesített formában. A gondolkodás átfogó, egyetemes volta, a megismerés emberi szomjúsága, az ítéletalkotás mélysége és élessége, a látszattól a lényegig hatoló tekintet, a gondolatformálás egyszerre szellemi és érzékletes világossága s a mérték emberiessége akkor is a humánum magaslatain szárnyal, amikor köznapi dolgokat, sőt nagyon is emberi esendőségeket indáz körül. A világ, a természet, az ember dolgait megnevezni kívánó és köztük összefüggéseik feltárásával rendet teremteni igyekvő emberi elme működik előttünk a megismerés kényszerében és bűvöletében. Megismerés és forma – ezeket tartja – együtt és egyszerre – Thomas Mann az írói lét meghatározóinak. Goethéje a megismerést egyetemes jellegűként gyakorolja – a természet, a társadalom, az emberi lélek törvényeit a maguk egységében, összefüggéseiben kutatva és eredményeit mindig az emberre vonatkoztatva önti formába. Goethe szellemi műhelyében – könyvtárában, dolgozószobájában, hálófülkéjében – ma is ott láthatók a természet tudományos fürkészésének segédeszközei. A szóban forgó fejezetben „Színtaná”-ból kiindulva, a megismerés egyetemes voltáról elmélkedik és hálásan gondol a megértő barátra, Schillerre, aki a színelmélet első vázlatában már felismerte „a tudományok történetének szimbólumát, az emberi gondolkodás regényét, azt, ami tizennyolc év alatt lett belőle”.

A tudományos megismerés és a regény – a művészet – között az emberi gondolkodás egyetemessége teremt egységet. Ez az alapja a goethei és a Thomas Mann-i egyetemes és átfogó ember- és humanitáseszménynek, amely a cselekvésben, a tettben teljesedhet ki. Ez az átfogó, mélyreható, egyetemes gondolkodás, a kitartó és kíváncsi értelem felfedező működése, függetlenül attól, hogy tudományos vagy művészi formában fejeződik ki, szükségszerűen szembekerül a haladásellenesség, a korlátoltság, az önző butaság, a képmutatás végső fokon a megszokottat védő erőivel. A szellem az élet önkritikája – mondja Thomas Mann egyik Nietzschéről szóló előadásában; ezért kerül jellegénél fogva ellenzékbe mindazzal, ami áporodott, emberellenes, megkövesedett, túlhaladott, ami az értelemtől kényelmét, befolyását, uralmát félti.

Ugyanebben az előadásában az író a „humanitást magát mint kritikát, iróniát és szabadságot” jellemzi, teljes összhangban Goethe és a saját megismerő, gondolkodó és művészi alkotómódjával és magatartásával.

Bármennyire is általános érvényű – mindkettőjük korára egyaránt jellemző –, amit Thomas Mann Goethe közvetítésével a megismerés és a művészet hivatásáról, jellegéről, mint a humánum megnyilvánulásáról elmond, éle szembetűnően a sötétség, a barbárság, a kultúraromboló embertelenség erőit gátlástalanul elszabodító fasizmus ellen irányul. Thomas Mann realizmusa, korszerűsége és időszerűsége egyaránt humanizmusában gyökerezik.

Ennek a humanizmusnak a jegyében érzékelteti az író a Lotte-regényben a művész, a művészet, a művészi lét problematikáját. Érdemes megfigyelni – mindig hitelességre törekvő módszerére nagyon jellemző –, hogy mennyire rímelnek Goethe valóságosan kimondott vagy leírt gondolatai a regénybeli gondolatsorral.

Goethe a megismerésben mindig az igazsághoz hű következetesség, a megformálásban néha a különböző jellegű konvencióknak engedő tapintat, engedékenység híve volt, és ez az ellentmondás őt magát is mélyen és állandóan foglalkoztatta.

„Minden művészben van valami vakmerő, enélkül nem képzelhető el tehetség” – mondotta, s ugyanakkor egyik, Eckermann-nal folytatott beszélgetésében a „túlzott nyíltságtól” óvakodó mértéktartás mellett érvel. Thomas Mann már 1932-ben idézte és értelmezte ezeket a goethei gondolatokat, majd a Lotte-regényben – egy erkölcsi vonatkozásban akkor meghökkentően merésznek tűnő téma ötletének felvillanása kapcsán – így illesztette be a filiszteri előítéletek ellen küzdő Goethe gondolatsorába: „Csinos téma. Lehetne valami keményet és nyomatékosat kerekíteni belőle, éppen a legalkalmasabb formában. Hej, mennyi erőteljes és érdekes dolog telne ki az emberből, ha szabad, szellemes társadalomban élne! Hogy meg van kötve a művészet, mennyire korlátozzák természetes merészségében holmi homályos meggondolnivalók! De másfelől ez talán jó is neki, titokzatosabb, rettegettebb és szeretettebb marad, ha nem csupaszon, hanem illendően felöltözve jár, és csak itt-ott nyilvánítja egy-egy pillanatra, ijesztőn és elbájolón, veleszületett vakmerőségét.” A szinte szó szerinti egyezések mellett, amelyek Thomas Mann aggályos pontosságára vallanak, ez a mozzanat azért is tanulságos, mert érzékelteti, hogy milyen otthonos, bensőséges, beavatott biztonsággal közeledik a nagy író gondolkodásmódjához, az alkotáshoz vezető úthoz, magához az alkotás folyamatához, ahhoz, ami – Goethe találó és egyetértően idézett meghatározásával élve – „minden írás kezdete és vége, a körülöttem levő külső világ reprodukálása a belső világ által, amely mindent megragad, összeköt, átgyúr és újjáteremt, és sajátos formában, modorban újra elénk állítja”.

A tanulmányban, amelyben a fenti meghatározást idézi – Goethe írói pályája a címe, és a költő halálának századik évfordulóján, 1932-ben született –, Thomas Mann továbbgyűrűzteti az őt is állandóan foglalkoztató kérdést. Goethe Stellájának egy annak idején szabadosnak tűnő mozzanatára utalva, általános érvénnyel helyesli a művészetben „az emberi bátorságot, a felszabadító merészséget”, amely „még akkor is alapvetően helyes és szükséges”, ha a kispolgári farizeusokat megbotránkoztatja. „És ugyan mire lenne jó egy nagy költő emlékünnepe – vonja le a következtetést –, ha nem arra, hogy újra meg újra hangsúlyozzuk a költő sajátos méltóságát s a köteles türelmet és tiszteletet, amellyel ennek tartozunk?”

A költő és a költészet különös, belső világa és a külső világ, a közösség közötti hidat Thomas Mann az írás sajátos módon érvényesülő gondolatébresztő és érzésnemesítő, nevelő hivatásában leli fel, ezzel is a Goethe taposta úton járva. A nevelés eszméje – mint „a szellem életszeretetének legfőbb kifejezése” – természetesen bonyolultan, áttételesen érvényesül a mű és a kor, az olvasó közötti, sokféleképpen meghatározott találkozás folyamatában.

Noha a nevelésről mint közvetett célról és a művészetnek az életet megszépítő-nemesítő szerepéről sohasem mondott le, Thomas Mann-nak – éppúgy, mint Goethének – nem voltak illúziói a művészet közvetlen, gyakorlati hatását és hatalmát illetően. Nekünk sem lehetnek itt, Weimarban, ahol Goethe tölgyfájának környéke figyelmeztet arra, hogy egymagában (!) a legszebb, a legemelkedettebb humanista eszmény is erőtlen az erőszakra támaszkodó barbárság ellen. (Az egykori tölgyfának különben csak a gyökérzete, a tönkje maradt meg az Ettersbergen, törzsét a felgyújtott barakkok magukkal rántották a pusztulásba.)

A Lotte Weimarban írója sokszor küszködött ezzel az ellentmondással, gyakran éppen Goethe példáján elmélkedve, de sohasem szűnt meg cselekedni – írni, regénnyel, tanulmánnyal, esszével, ha kellett, politikai cikkel, rádióbeszéddel és emberi-művészi magatartásával is figyelmeztetni (Európa, vigyázz!) – az értelem becsületérzése, a humanizmus jegyében és védelmében. Amikor az ellentmondások, a keserű tapasztalatok végletes és lemondó következtetésekhez vezethették volna, többször is Faust egyik töredékét, Goethe szelíd bizakodását idézte:

Halld hát, ha még nem hallottad; finom
Hallású az emberiség,
Egy tiszta szó szép tettek okozója.
Nagyon is érzi ínségét az ember,
S örömmel hallgat komoly szóra.

Ezzel a békéltető szelídséggel nyugtalan szívemben indulok az utolsó weimari látogatásra: Goethe és Schiller kriptájához. Nem itt, műveikben kerestem és keresem őket, mégis szeretnék így is tisztelegni nemcsak Weimar – az emberiség kultúráját besugárzó emlékük előtt. A tágas, ápolt temető közepén magasodó épület jellegtelenül egyszerű és méltóságteljes. Eredetileg az uralkodó herceg emeltette magának, családjának és leszármazottainak. Az előkelőségek földi maradványai ma is itt pihennek, de az oldalsó részben. A fő helyen két hatalmas, csak egy-egy névvel jelölt, magas állványon elhelyezett koporsó előtt hajt fejet a világ. Schillernek közel száz, Goethének közel háromnegyedennyi évig kellett várnia, míg porhüvelyük ide került, egymás mellé, a szellemüket végérvényesen megillető helyre. Biztató: az időnek van érzéke a különböző jellegű tekintélyek és hatalmasságok valós értékrendje iránt.

Az Elefánt szálló előtt – ahol kezdődik és végződik a Thomas Mann-i történet – indulásra készen vár a gépkocsi.

Az, aki a történetet írta, száz évvel ez előtt, június 6-án született és húsz éve, augusztus 12-én hunyt el. A város, amely főhősének életéhez fél évszázadon át keretet s a történethez méltó színhelyet biztosított, az idén ősszel lesz ezeréves.

Thomas Mannra ezeken az évfordulókon – és nemcsak az évfordulókon – nálunk és szerte a világon tisztelettel emlékezünk. Érkezéskor az ő szavaival köszöntöttem Weimart, most is az ő, már idézett gondolatával búcsúzom: „És ugyan mire lenne jó egy nagy költő emlékünnepe, ha nem arra, hogy újra meg újra hangsúlyozzuk a költő sajátos méltóságát s a köteles türelmet és tiszteletet, amellyel ennek tartozunk?” – És arra, hogy felmutassuk a példát, amely az értelem becsületérzését eligazodni segítheti emberhez méltó gondjaink között.

Weimar, 1974 február – Bukarest, 1975 június.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 28. számában, 1975. július 11-én.