Hosszú éveken át Ágoston Hugó írásairól rendszerint azon melegében, rögtön elkészültük után (néha éppen közben) szoktam jelezni a vélekedésemet, a közös munkahelyen, többnyire félszavakkal. Szokatlan tehát számomra kerek mondatokat fogalmazni a Bukaresti élet, képekről szólván. nemcsak a leírt sorok, forrásvidékük és keletkezésük folyamata is közeli számomra, hiszen nemcsak ugyanabban a városban, ugyanabban a szerkesztőségben és tárgyi, szellemi közegben éltünk, hanem élményeink is gyakran közösek voltak. Már csak ezért is nagyon tudom élvezni ezeket a sajátosan kevert műfaji írásokat, amelyek, íme, kötetté kerekedtek.
Így, egymás mellé sorjáztatva a több éven át ívelő sorozat különböző darabjait, az az érzésem, hogy valójában egy izgalmas kalandregényt, egy felfedező, meglepő fordulatokban bővelkedő történetét olvasom. A vállalkozó kedvű kutató nem messze tájakon, hanem az egyszerre ismerős és mégis ismeretlen nagyváros változatos faunájú és flórájú rengetegében kalandozik, és hétköznapi jelenségek értelmét, hátterét, összefüggéseit fedezi fel.
A rendhagyó kalandregény szerzőjének vonzó alapállása az állandó szellemi készenlét, fogékonyság, érzékenység, befogadó képesség, a látószögek eredetei váltakoztatása és – nem utolsó sorban – a humorérzék. Az utóbbi már csak azért is nélkülözhetetlen, mert a mindennapos, változó előjelű és töltésű jelenségek mögött a történelem tektonikus mozgásai által kialakított törésvonalak (a Huntington-i törésvonalakról nem is beszélve) húzódnak és torzítják – enyhén szólva – viszontagságossá az állandósult átmenet szorításában vergődő balkáni fővárosban a némi otthoniasságra áhítozó ember életét.
Igen, a kalandregény sokszínű, sokrétű epizódjainak sodrában ezek a törésvonalak is gyakran felsejlenek, a maguk nyers érdességével vagy lényeglátó gondolatfutamok, utalások, szemérmes vallomások formájában. A kápráztatóan, harsányan színes szövetben meggondolkoztatóan sok a nyugtalanító fekete szál.
Befejezésül hadd mondjam el: a kudarcos küszködések örvényében légszomjas, az önmagában és munkájának hatékonyságában kételkedő szerkesztő számára némileg biztató, hogy a bukaresti A Hét hasábjain megjelent írásokból, sorozatokból – a mostoha kiadói viszonyok közepette – egyre több teljesedik kötetté. Talán lehet még értelme az írásnak.
Bukarest, 1999, október
Előszó Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című 2001-ben megjelent könyvéhez.
