Lapjainkban örvendetesen megszaporodtak az író-olvasó találkozókról, irodalmi estekről tudósító beszámolók, hírek. A nyolcvanadik évén túl lévő Olosz Lajostól a most induló húszévesekig mindenfelé írók járják az országot, kisebb-nagyobb csoportokban, irodalmi lapok, kiadók vagy egyszerűen az irodalom képviseletében, új könyvek megjelenése alkalmából vagy szíves meghívásokra válaszolva, ünnepi alkalmakkor vagy éppen az előfizető-toborzás mindenkor időszerű okán.
Sokfélék ezek a találkozók, változatosak a számunkra helyet teremtő keretek, bizonyára ingadozó a színvonaluk és a hatásuk is – egy azonban bizonyos: jó ügyet mozdítanak előre. Az irodalom népszerűsítésének, lelkekben munkáló hatékonysága kiterjesztésének, írók és olvasók teljesebb és élményszerűbb kölcsönös megismerésének ügyét.
Számtalan ilyen találkozón vettem részt az elmúlt húsz-huszonöt évben, s minden idevágó híremlékek egész raját idézi fel bennem.
Az emlékezet, persze válogatós (válogatósabb, mint annak idején mi az ilyenszerű körutak megszervezésénél lehettünk), szinte csak a jó, a kellemes, a biztató mozzanatokat őrzi meg – a sikertelen kísérletek, a legkülönbözőbb közlekedési eszközökön megtett kilométerek százai, a farkasordító hidegek és az időnkénti közömbösség vagy értetlenség kihullottak a rostáján. Annál inkább öröm azonban például annak az emléke, hogy Szalontán egykor bandérium és felpántlikázott szekerek, no meg az iskolai énekkar fogadta az odalátogató írócsoportot (Asztalos István frissiben meg is írta ennek a körútnak a történetét); a szovátai középiskolában már régen végetért a találkozó, de nem tudtunk elindulni, mert a tanárok magnetofonszalagra szerették volna venni a velünk lévő színészek egész műsorát; az egyik kolozsvári középiskolában teremről teremre járva ismételtük meg a felolvasást, mert a legnagyobba sem fértek be az összes érdeklődők; Csíkszeredán nemrég Ion Brad magyar fordításban megjelent verskönyveinek az egész megyéből összeszedett és máshonnan is pótolt példányai kevésnek bizonyultak a találkozó utáni érdeklődéshez képest.
A példák sorát még sokáig lehetne folytatni, annál is inkább, mert az utóbbi hónapok is bővelkednek ilyenszerű, emlékezetes irodalmi eseményekben.
Ezúttal azonban, bármennyire is kedvemre való volna a tallózás a szívet melengető emlékek között, inkább azt szeretném elmondani, hogy tapasztalataim szerint az író-olvasó találkozók, az irodalmi estek megszervezése hozzáértést és kulturált érzékenységet igénylő művészet, amelynek nemcsak módszertana, hanem szociológiája is van. S mivel ezek iránt az érdeklődés növekedik, nem ártana körültekintőbben szemügyre venni az idevágó ágas-bogas kérdéseket. A szocialista kultúra terjesztésének, a szó legnemesebb értelmében vett népművelésnek a módozatait az igények differenciált felmérésére, ismeretére építve tudományos alapokra kívánjuk helyezni. Ebben a nagyon szükséges munkában az író-olvasó találkozókat megkülönböztetett hely kellene hogy megillesse. Természetesen nem olyanformán, hogy mereven értelmezett pontokba foglaljuk megrendezésük szabályait; jó lenne azonban a tapasztalatok, a legjobban bevált formák elemzéséből, az igények számbavételéből, a hatékonyság „titkainak” feltárásából leszűrni a mindnyájunk számára hasznos és esetenként konkrétan alkalmazható tapasztalatokat.
Azt persze tudjuk, hogy a legbiztosabb mód az, ha érdekes művek írói érdeklődő, művelt olvasókkal találkoznak. De ezeket az érdekes műveket és érdeklődő olvasókat megtalálni, számukat megsokszorozni, úgy vélem, önmagában sem érdektelen feladat. S egész irodalmunk, azon belül nemzetiségi irodalmunk viszonyai között pedig különösképpen nem az.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.
