Az írói kétely szavaival indítja Nagy István az Utunk július 14-i számában közölt részletét önéletrajzi regényfolyamának immáron negyedik kötetéből. Ahogy az író pályájának alkotó újraélése és megfogalmazása során egyre inkább közeledik a jelenhez – az új részlet már a harmincas évek derekáig vezet –, sokasodnak a nem műhely-jellegű gondok. A regényhősök ugyanis ebben az esetben élő emberek, az epizódok múltjuk darabjai, az emlékek nemcsak az íróéi, arról nem is beszélve, hogy ugyanazt az eseményt maguk a részvevők is hányféleképpen ítélhetik meg.
A töprengésre késztető gond valós, az író etikai felelősségtudata tiszteletreméltó – mégis kár lenne, ha akár ez, akár az bénítóan hatna a további részek születésére. Ez a regényfolyam már rég túlnőtt jelentőségében azokon a kereteken, amelyek között az ilyen meggondolások szabhatnák ki medrét. Függetlenül az olyan írástechnikai jellegű kérdésektől, hogy saját nevükön szerepelnek-e vagy sem az önéletrajzi regény ma is élő hősei, a mű hitelét és irodalomtörténeti jelentőségétől elválaszthatatlan dokumentumértékét mindenekelőtt az író alakja, látásmódja, a vele kapcsolatba jutó emberekhez való viszonya, pontosabban mindennek az őszinte, közvetlen, szubjektivitásban is objektív igazságot kifejező ábrázolása határozza meg. Az író értelmi és érzelmi reakciója a különböző emberekre, emberi magatartásokra és helyzetekre, többet és árnyaltabbat, jobban mondva mást és emberibbet mond a korról, a társadalomról – és ami különösképpen lényeges – a munkásosztály tudatos forradalmi harcosairól, mint a közvetlen, direkt jellemzés.
Irodalomkritikánk még adós – talán az új köteteket várjuk? – ennek a több szempontból is kivételes jelentőségű önéletrajzi regényfolyamnak a sokoldalú elemzésével. Pedig milyen érdekes lenne nyomon követni például annak a rendkívül hiteles ábrázolását a harmadik kötetben – az új részlet is tanulságos ebben a vonatkozásban –, hogy az illegalitás feltételei között végzett veszélyes és önfeláldozó, szigorú szabályok betartására kötelező munka miként hat a részvevők lelkivilágára és egymáshoz való viszonyára.
Nagy István megdöbbentően hiteles és lélekrajzilag telibe találó ilyen irányú vallomásai révén önéletrajzi művének már az eddigi kötetei számomra azért is kivételes élményt jelentettek, mert az utóbbi negyedszázad munkásmozgalmának mindnyájunk életére kiható történéseiből, pontosabban e történések belső, emberi mozgatórugóiból többet értettem meg olvasása nyomán, mint jó néhány oknyomozó tanulmányból.
Persze, ez csak egyik és nagyon részletes kifejtést igénylő aspektusa a mű értékének. De már ez egymagában is jelzi, hogy Nagy István önéletrajzi művének művészi és dokumentum-értéke mennyire összefügg és a művet belső, esztétikai törvényszerűségei túlemelik az egyéni sorsok esetlegességein. A most olvasott részletben is sokkal érdekesebb Brunevác Sába egyéniségénél az, ami az író tudatában az események megelevenítése során alakja köré épül. Nagy István az az író, az az ember, aki közvetlen részese volt a közelmúlt és a jelen történelmét alakító eseményeknek – műve a történelemmel kínál találkát a mi számunkra is.
Ezeket a hevenyészett sorokat – önmagamat részletesebb kifejtésre kötelezve – levélfélének szánom az íróhoz, hozzászólásnak az olvasókkal megosztott gondjaihoz. Olyan életanyag válik a szemünk előtt jelentős művé, amelynek megformálását semmilyen másodlagos szempontnak – egyénileg vagy pillanatnyilag bármennyire is indokoltnak látszik az – nem szabad meggátolnia.
Ennek a részletnek a megjelenése lényegében arról tanúskodik, hogy ezt maga az író tudja a legjobban, hiszen az elöljáróban felvetett kételyeket a tovább gazdagodó mű oldja fel. Ez a regény már megkezdte a jelentős műalkotások önálló életét, folytatásához csak egészséget és munkabírást kívánhatunk, az olvasók és egész irodalmunk érdekében.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.
