Sokszor tanulságos nyomon követni, hogy ki mit olvas el először egy irodalmi lapból. A választásból nemcsak az olvasó érdeklődési körét illetően lehet bizonyos következtetéseket levonni, hanem a lapokra vonatkozóan is.
Én például az utóbbi időben az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó új számaiban mindenekelőtt a tanulmányokat és esszéket keresem. Szakmai egyoldalúság és elferdülés – vethetné ellen valaki s őszintén megvallva, magamat is ezzel gyanúsítottam. Enyhítő körülményként azonban engedtessék meg félemlítenem, hogy érdeklődésemet elsősorban nem irodalomkritikai vagy esztétikai jellegű írások kötötték le, hanem tárgykörükben és közelítési módjukban meglehetősen eltérő esszék, illetve tanulmányok.
Csak az utóbbi lapszámoknál maradva, három példát sorolnék: Gáll Ernő: Érdek, érték, közösség (Utunk, 12. sz.); Sütő András újabb „úti tűnődései“ (Igaz Szó, 2. sz.); Rácz Győző: Marx és a filozófia jövője (Utunk, 13. sz.)
Túlmutatna e pár sor keretein, ha csak vázlatosan is elemezni próbálnám ezeket az – ismétlem, tárgykörükben és közelítési módjukban olyannyira eltérő jellegű írásokat.
Gáll Ernő esetében a széles körű tájékozottságon, az alapos és meggyőző érvelésen túlmenően mindenekelőtt azt az átfogó és nagyon szükséges szintézist ígérő következetességet kellene kiemelnem, amellyel a korszerű marxista szociológia egy-egy kérdéscsoportját nagyon aktuális elméleti és társadalompolitikai feladatainkba ágyazva és a nemzetiségi lét vonatkozásaihoz kapcsolódva felveti.
Sütő András úti tűnődéseiben, amelyeknek földrajzi koordinátáit ezúttal iráni látogatása jelöli ki, a perzsa történeti múlt (és az ebből kinövő irodalom) idézésének szívem szerint való árnyalt és gazdag gondolati töltését és az író sajátos esszé-nyelvezetének hajlékonyságát, tömörítő és kifejező erejét kellene méltatnom.
Rácz Győző tanulmányában pedig a filozófiai jellegű kérdésfelvetés és a válasz eredetiségét, a Marx-évforduló alkalmiságát az alkotó, élő marxizmus időszerűségének gondolatébresztő bizonyítására felhasználó szerző szellemi készenlétét illene aláhúznom.
Talán mondanom sem kell, hogy ezek az írások anélkül, hogy tudományos, illetve szépirodalmi értékükből bármit vesztenének, az eleven közírás, a köz ügyeiben eligazító írás és gondolkodás beszédes példái is egyben. A felsorolást még lehetne folytatni, a már említett lapok vagy éppen A Hét nem egy igényes, tartásos esszéjével, tanulmányával, úti beszámolójával, esetleg a Madách-évforduló alkalmával megjelent jó néhány kitűnő írással.
Akkor jönnék csak zavarba, ha olyan írásokat kellene nagyobb számban beillesztenem a sorba, amelyek közvetlenül mai irodalmunk kérdéseivel, a megjelent művekkel, napjaink különböző irodalmi jelenségeinek átfogó elemzésével foglalkoznak. Magyarán: a szó szoros értelmében vett irodalomkritika, az élő irodalom eleven áramlásának, felvetődő problémáinak tárgyalása jóval kevésbé kedvező képet mutat. (Az Utunkban kibontakozóban van ugyan egy eszmecsere, éppen a kritika kérdéseiről, ez azonban inkább derűt keltő, mint derűs mellékvonatkozásai miatt csak részleteiben – és levonandó tanulságaiban – érinti a lényeget.)
Aligha hiszem, hogy az ok csak egyes kritikusaink szellemi restségében lenne keresendő. Az elöljáróban említett, más tárgykörű írások vonzóerejéből talán arra lehetne következtetni, hogy az irodalmi jelenségek távlatosabb összefüggések közé illesztett, árnyaltabb kölcsönhatásokat felvillantó, gondolatilag általánosítóbb és mélyrehatóbb elemzése sokat módosíthatna a képen.
Ennek a feltételezésnek a továbbgondolása azonban már messzire, a kritika szerepének és jellegének értelmezéséhez vezetne. Magamnak mondom, hogy ezen a sokágú problematikán írásban is elgondolkozni nem lenne érdektelen.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.