Az elmúlt napokban jó néhány író-barátomat hiába kerestem fel telefonon vagy személyesen, az országot járják, a legkülönbözőbb városokban és falvakban író-olvasó találkozókon vesznek részt, a romániai könyv tíznapos ünnepe alkalmából. Kiadók, könyvterjesztők, könyvesboltok egymással versengve rendeznek ilyen eszmecseréket, a Köztársaság negyedszázados évfordulóját köszöntve. A vidéki napilapok irodalmi-művelődési oldalait az eseményeket beharangozó, a találkozókról beszámoló és az új könyveket ismertető írások töltik meg.
Az eseménysorozat és visszhangja egyaránt arról tanúskodik, hogy a könyv minálunk valóban közügy – az olvasók millióinak ügye. Nézegetem a közelmúltban megjelent hazai magyar könyveket, örömmel fedezem fel köztük régi ismerőseinket, nagy sikerű művek új kiadásait és román fordításait, néhány rendkívül értékes tanulmánykötetet, gyűjteményt. Olyan könyvek ezek, amelyekre joggal lehetünk büszkék, hiszen irodalmunk vonzóerejét, hatósugarának terjedését, a könyvkiadói tevékenység széles skáláját példázzák. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve, amely már túlhaladta a százezres példányszámot, most jelent meg románul, Romulus Guga fordításában és Titus Popovici kitűnő előszavával, amely mondanivalójának gazdagsága és fontossága tekintetében nemcsak sokkal több, mint egy szokványos elöljáró beszéd: román és romániai magyar írók azonos eszmények jegyében tartalmasodó barátságának irodalomtörténeti értékű dokumentuma. (A könyv ünnepének kiemelkedő jelentőségű eseményeként egy kolozsvári könyvesboltban együtt találkozik olvasóival a szerző és az előszóírója, akinek remek kisregénye egyidejűleg jelent meg magyarul.)
Van tehát minek örülnünk, van mivel az olvasó elé állnunk. Ami mégis ürömként vegyül az örömbe: az új, első megjelenésű szépirodalmi művek szerényebb helyet foglalnak el az ünnepi termésben. Közeledik az év végi számbavétel ideje, s noha az irodalom fejlődését, gazdagodását nem tervszámok mutatóival mérik, mégis érdemes lenne elgondolkoznunk azon, hogy ez az esztendő mit adott nekünk például szépprózában és különösképpen regényben. Nem a kiadók munkáját kívánom elmarasztalni, hiszen elképzeléseik és eredményeik egyaránt figyelemre méltóak, s azt, ami az írói műhelyben nem születik meg, nem adhatják ki. Nem tételezem fel, hogy vitákkal, kritikai állásfoglalásokkal, mégoly körültekintő elemzésekkel azonnali eredményeket lehetne elérni, s olyan műveket előhívni, amelyek napjainkról és napjainkhoz szólóan gazdagítanák könyvtermésünket.
De talán egy idevágó eszmecsere mégis csak elősegíthetné a regények születését termékenyítőbben serkentő feltételek megteremtését. A műfajokat nem kívánom rangsorolni, de az önéletrajzi regények, Sütő András vagy Bálint Tibor könyvének közönségsikere mégis azt jelzik, hogy a szélesebb ölelésű olvasmányt mennyire várják az olvasók. Hiszem, hogy azok az új művek, amelyek elődeikhez hasonlóan kikövetelik majd maguknak az újrakiadások sorát, készülnek már az írói műhelyekben. Persze, a máról s a mának írni nem könnyű, nehéz gond és felelősség, s az olvasóhoz vezető út sem betonozott, sima autósztráda – de talán az írói munka lényegéhez tartozik ennek a gondnak és felelősségnek a vállalása. Az a mód, ahogyan jó, igaz, szép könyveinket az olvasók százezrei ezekben a napokban is fogadják, egyértelműen arról tanúskodik, hogy mindezt vállalni érdemes.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.
