Szabálytalan köszöntő Illyés Gyula születésnapjára
Nem tudok alkalom-kívánta köszöntő sorokat írni a hetvenéves Illyés Gyulához. Az önként és belső örömmel vállalt feladat éppolyan valószerűtlennek tűnik most előttem, mintha Petőfit, Adyt vagy József Attilát kellene köszöntenem a születésnapján. Holott nem csak művét, őt magát is ismerem, elkötelező kézfogására, töprengő szavára, fáradtan okos mosolyára egész lényemmel emlékezem. S nem ennek ellenére, hanem ezért is érzem-tudom: Illyés Gyulának, a költőnek régóta nincsen életkora.
A történelmi lét és tudat igazságosan rendező-válogató törvényei a nevével jelzett művet már beillesztették egy közösség megtartó szellemi-erkölcsi értékeinek csillagképébe. Időben nem túl távol – túl közel van olvasóihoz ahhoz, hogy köszönthessem; olyan közelségben, amelybe csak a tudatunk részeivé vált klasszikusok kerülhetnek.
Ez a lényeg. Amit hozzá lehetne és kellene fűzni, az nem fér el a születésnapi köszöntő, a helyzetből következően, ünnepi-meghatódott sorai közé; kötetnyi tanulmányt igényelne. Vagy a legtömörebb beszédet: verset. Illyés Bartókról vagy Kodályról írt remekléseinek méltó párját, amelyet mindannyiunk nevében bizonyára meg fog írni valaki, talán éppen az a gyermek, akit Szekszárd felé vitt – anyja méhében – a jövő sínpárján és a nagy költészet jelképteremtő útjain a vonat…
Illyés Gyula kivételes helyét a mai magyar irodalomban nem csak és nem is elsősorban páratlan tehetsége határozza meg, hanem az a szint, amelyen összeforrottsága a közösséggel, amelyből vétetett, kifejeződik. Bármit ír, verset, drámát, esszét, naplót, cikket, útirajzot, tanulmányt – alapvető műfaja a nép és az emberiség ügyének szolgálata.
„Sok műfajom volt, de gondom csak egy” – vallja. A hajszálgyökerek, amelyek egész életművét átszövik, közös tőből fakadnak: elkötelezettségéből és felelősség tudatából. Hétköznapibban és az ő tágabb értelemben vett szavaival: abból, hogy honnan jössz és hová mész. Tágabb értelemben, mert az egykoron önmagának feltett kérdést műve az egész közösségre vonatkoztatja, a közösségre, amelyhez nemcsak születésével, hanem tudatosan vállalt és átélt sorsával elválaszthatatlanul tartozik, amelynek nyelvén szól és történelmileg-társadalmilag kialakult fogalmaival gondolkodik.
„Ma ez a költő” – írta Illyés Gyula első kötetéről Gaál Gábor a Korunkban több mint négy évtizeddel ezelőtt. A marxista kritikus, aki azokban az években a szocialista irodalom számos, teljességében csak később kibontakozott nagy tehetségét ismerte fel, ezúttal is megtalálta a szabatos szavakat. A puszták megtiport népének nevében lázadó költő a jövő forradalmas igéivel és a valóságban gyökerező kötöttség tárgyszerű pontosságával hősökről beszélt, hiteles tanúságot téve azoknak a sorsáról, akikben a társadalmi igazság letéteményeseit látta. Így vált előkészítőjévé, részesévé azoknak a forradalmi átalakulásoknak, amelyek során – nehéz és ellentmondásoktól nem mentes küzdelmek árán – hazája az urak országából a dolgozók országává vált. Illyés költészete ezeknek a történelmi változásoknak a problematikáját – anélkül, hogy a társadalmi cselekvéstől visszavonult volna – a maguk társadalmilag-politikailag meghatározott erkölcsi gondolati vetületeiben fogalmazza meg, nemzete létének történelmi távlataiban gondolkozva. Éppen ezért egyes műveivel lehet vitatkozni, az életmű egészének értéke-igazsága azonban vitathatatlan.
Illyés Gyula, noha a legtudósabb és legmívesebb magyar költő, a szó eredeti értelmében vett ars poeticát sohasem írt, őt a költészet gondjairól is mindig a közösség gondjai késztették szólani.
„Miért írunk verset? Azért, mert a költészet beszélni és cselekedni tanít bennünket. Ez a didaktikus lekerekítettségében is sokat mondó meghatározás – amely a további érvelés folyamán természetesen árnyaltabbá gazdagodik” – Illyés költészetének (költészetén mindig egész életművét értem) lényegét világítja meg. Beszélni és cselekedni, gondolkodni és érezni segíti olvasóit, az emberi élet teljességére kivetülő érvénnyel. Ha valaki költészetének csak azt a vonulatát elemezné, amely az elkerülhetetlen egyéni elmúlás tudatával viaskodik, a férfias szembenézés ritka erkölcsi szépségének szintjére emelkedve, a részből is az egész illyési életmű jellemző vonásairól kapna képet. Hiszen ezen a próbatételen is a közösségi gond és felelősség súlya és etikai ereje igazítja fájdalmasan igaz és szép, feloldó harmónia irányába a könyörtelen mérleget.
A közösséghez, történelméhez és jelenéhez, távlataihoz és mindennapjaihoz való kötöttség – és nem a föléje emelkedés – biztosítja Illyés költészetének világirodalmi rangját. „Ádám földszelídítő harcának” összefüggései között, az emberi haladás legnemesebb humanista eszményeinek magaslatán a közösségi sors nem elhalványul, hanem helyes arányait találja meg annak az embernek a víziójában, „kinek a bolygók tere szűk”.
Nem paradoxon, hanem esztétikai-etikai igazság: Illyés úgy vívta ki a nemzetközi elismerést, hogy vigyázó szemét mindenekelőtt népére és szomszédaira vetette. A világirodalmi rangnál mindig jobban érdekelték a „hiúságmentesebb” feladatok, az „emberiesség és tisztesség kívánalmai”, az „anyanyelv melege”. A műfordítás számára az egyetlen nemes hódítás: büszkék vagyunk arra, hogy az ő tolmácsolásában a román népköltészet legszebb darabjai s a rokonlélek Arghezi versei szólaltak meg a magyar nyelv illő igéivel.
Nem tudok alkalom kívánta köszöntősorokat írni Illyés Gyulához. Az önként és belső örömmel vállalt feladat valószerűtlennek tűnik most előttem, mert Petőfi, Arany, Ady, József Attila méltó társát – s kortársat kell születésnapján köszöntenem.
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.
