Valaki tüzet kér. Romániai német elbeszélők. Válogatta és fordította Ferencz László. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
A romániai német irodalom iránti, fordításokban, összeállításokban, recenziókban kifejezésre jutó és állandóan megújuló érdeklődés részünkről természetesen nem egyszerűen udvariassági gesztus.
Ez a figyelem egyszerre és egymástól elválaszthatatlanul szól a közös vonásoknak – amelyeknek a hazai magyar és német irodalom esetében egyaránt az azonos társadalmi és földrajzi valóság, a román nép és az egyenjogú nemzetiségek együttélése, a romániai szocialista kultúra elvi egysége a meghatározója – és azoknak a sajátosságoknak, amelyek a hazai németség történelmi és művelődési hagyományaiból, valamint létfeltételeiből erednek. Három évvel ezelőtt – az Igaz Szónak a hazai német irodalmat bemutató 1971 februári számáról írva – már volt alkalmam érinteni ezeken a hasábokon ezt a kérdéskört. Az ismétlések elkerülése végett ezúttal csak utalni szeretnék arra, hogy az azonosság és a különbözőség egyaránt nemcsak természetessé, hanem tanulságossá és nélkülözhetetlenné is teszi az egymás irodalmára fordított nagyobb figyelmet, magától értetődően az egész hazai kulturális élet szerves összefüggései között.
Ennek a figyelmező érdeklődésnek újabb és beszédes jeleként adta ki nemrég a Kriterion a mai romániai német elbeszélők antológiáját, Valaki tüzet kér címmel, Ferencz László válogatásában és fordításában. A tizenkilenc romániai német elbeszélő novelláiból, karcolataiból egybeállított kötet a meglepetés erejével hat, még a hazai német irodalom alakulását nyomon követő olvasóra is. A meglepetés forrása a sokszínűség és a változatosság egyetlen műformán, a rövid terjedelmű szépprózán belül. A tizenkilenc szerző – a legidősebb 1911-ben, a legfiatalabb 1941-ben született – egymástól minden tekintetben élesen eltérő művészi eszközökkel törekszik a valóság lényegesnek ítélt mozzanatai megragadására. A klasszikus értelemben vett novellától és karcolattól a filozofikus jellegű mesén át a riportszerű dokumentumig és az anekdotázó humoreszkig terjed a skála, amelyen belül észrevehető a vonzódás az intellektuális, parabolaszerű megoldásokhoz. A megformálás sokoldalúságát az alkotó egyéniségek természetes eltérésein túlmenően a hagyományok sokfélesége is szembetűnően befolyásolja.
Szász János fejtegeti okos és magvas előszavában, hogy egységes romániai német irodalom tulajdonképpen csak a felszabadulás után alakult ki, azt megelőzően szembetűnőek az eltérések a különböző történelmi időszakokban és különböző módokon letelepedett szászok, svábok és bukovinai németek írásbelisége között. A két világháború közötti hazai mesterek – Cizek, Meschendörfer, Wittstock – írásművészete is meglehetősen eltérő, a lehetséges hagyományok más vonulatairól nem is beszélve. A formai jegyek kialakítását különben sem lehet egyszerűen a hazai német írás hagyományainak hatására redukálni; a megformálásra kívánkozó valóságanyag determináló szerepén kívül közrejátszik ebben a mai romániai próza általános tájékozódása és az egyetemes irodalom különböző modern irányzatainak befolyása is, amelyet ebben az esetben természetszerűleg elsősorban a németül írók közvetítenek, a prágai Kafkától a svájci Dürrenmattig.
A változatosság elsődleges forrása azonban – amint erre már utaltam – maga a valóság, amellyel a hazai német irodalom alkotói szembenéznek. Ebben a vonatkozásban két nagy és egymással természetesen összefüggő témakör uralja a kötetet. Az első a Hitler-fasizmus embertelenségének rajza és a különböző nemzetiségű emberek, köztük a hazai németség legjobb képviselőinek ellene vívott harca. (Például Mischa Bickel: Leprás Maxi, Anton Breitenhofer: Párviadal, Franz Johannes Bulhardt: Az emlékmű, Ludwig Schwarz: Még egy szót, Arnold Hauser: Szurkos, A hamutartó stb.). A második a romániai németek mai élete, az együttélés valósága, a jelenkor emberi problematikája. Ez a tematika természetesen, rendkívül széles és sokrétű, az emberekben és az emberek közti viszonyokban a felszabadulás óta végbement változások ezernyi vetületét kínálja megírásra. A közvetlenül társadalmi jellegű konfliktusok itt rendszerint nem kerülnek annyira előtérbe, mint a múltról vagy a múlt maradványaival való leszámolásról szóló írásokban. Talán csak Franz Heinz Otthon című, szép és tartalmas lírai naplójegyzete és Hans Liebhardt egy-két karcolata a kivétel. Ugyanakkor szembetűnő a lélektani érzékenység, az a képesség, hogy nagyon tömören, néhány jól eltalált mozzanattal bonyolult emberi viszonylatokat villantsanak fel.
Ilyen vonatkozásban a rövid műfaj legérdekesebb és legérettebb képviselője Franz Storch. Vérbeli pszichológusíró, aki hőseinek bonyolult, összetett lelkivilágát és emberi kapcsolatait ritka pontossággal és tisztasággal tudja kifejezni, ami a modern prózában elég ritka erény (például Trix, a tükörkép, Tavaszi zápor vagy a kötet címadó írása). Storch szűkszavú tárgyilagosságát érdekesen ellenpontozzák Bettina Schuller szintén lélektani fogantatású, de lírai hangvételű karcolatai vagy Erika Hübner-Barth finom művű, könyörtelen józanságot életszeretettel, életigenléssel párosító novellája.
Szó esett már jó néhány német író vonzódásáról az intellektuális próza, a parabolisztikus ábrázolásmód iránt, ami nyilvánvalóan nem függetleníthető a német irodalom ilyen irányú nagy hagyományától. Sajátos színt képviselnek Georg Scherg játékosan ironikus, látszólagos könnyedségükkel magvas tartalmakat kifejező meséi. Klaus Kessler figyelemreméltó parabolái a valóság konkrét elemeit abszurd mozzanatokkal elegyítik, az embertelenség abszurditása ellen tiltakozva. A legfiatalabb nemzedékből Dieter Roth írásai a parabolisztikus karcolat és a prózavers határán mozognak, ígéretes színfolttal egészítve ki a kötet összképét.
A valóság iránti érzékenység és fogékonyság, a következetes realista tájékozódás és a formai, stiláris sokrétűség, változatosság a legvonzóbb vonásai ennek a kötetnek. A tizenkilenc elbeszélő jó része érett vagy ígéretes tehetség, sajátos és érdekes írói egyéniség, együttes jelentkezésük pedig a rövid prózai műfajok életképességét és időszerűségét példázza. Ami a gyűjtemény néhány írását jellegtelenebbé teszi, az a történés vagy a példázat puszta elmondásának előtérbe kerülése az árnyaltabb emberábrázolás rovására. Az a lélektani érzék és hitelesség, amelyre fentebb utaltam, sajnos, hiányzik néhány, a múltról szóló novellából. Azt pedig bizonyára igényes német íróbarátaink tudják a legjobban, hogy a kötet egyik-másik írása a provincializmus nemcsak őket fenyegető veszélyét juttatja eszünkbe.
A romániai német elbeszélők kötete amellett, hogy élményszerű közelbe hozza a mai hazai német irodalmat, érdekes olvasmány, amely ismételten jelzi, hogy egymást jobban megismerni nemcsak szükséges, hanem érdemes is.
Megjelent A Hét V. évfolyama 28. számában, 1974. július 12-én.
