Szerkesztőségi megbeszélésen vettem részt a minap az Igaz Szónál, munkajellegű találkozón, amelynek keretében magyar nyelv és irodalom szakos tanárok mondották el, mit várnak tanítványaik nevében és tapasztalataik alapján a folyóirat Irodalom és iskola rovatától.
A sok megszívlelendő észrevételt, ötletet és javaslatot hallgatva, két olyan probléma körvonalazódott előttem, amelynek hatóköre messze túllépi egyetlen rovat, sőt egy folyóirat kereteit is; megoldása mindnyájunkra, írókra, kritikusokra, irodalomtörténészekre, szerkesztőkre és kiadókra tartozik.
Mindenekelőtt, bármilyen meglepőnek tűnik is első pillantásra, a felszólalók a legsürgetőbben mai irodalmunkról szóló tanulmányok közlését várják. Meglepőnek tűnhetik, hiszen folyóirataink, lapjaink hasábjain a leggyakrabban éppen ilyen tárgyú cikkek, elemzések jelennek meg, kritikusaink – több-kevesebb késéssel – rendszeresen foglalkoznak az újonnan közreadott művekkel. Ez azonban sem a tanárokat, sem a kortárs irodalommal ismerkedő diákokat nem elégíti ki, az oktató munka elméleti és főleg gyakorlati szükségleteiről nem is beszélve. Számukra a legnagyobb segítséget olyan műfajú írások jelentenék, amelyek leginkább hiányoznak lapjainkból, s amelyeknek hiánya nemcsak pedagógiai szempontból sajnálatos. Nem nehéz kitalálni: azokról az összefoglaló, szintetizáló tanulmányokról van szó, amelyek behatóan és a maguk szélesebb összefüggései között elemeznék irodalmunk egy-egy hosszabb-rövidebb fejlődési szakaszát, egy-egy műfajcsoportját vagy jelenségét. A hangsúly az összefoglaló, szintetizáló jellegen van, hiszen enélkül az irodalmi jelenségek megértése sem történeti, sem esztétikai értelemben nem lehet teljes. Az érvelő, oknyomozó, átfogó, az egyes mozzanatok helyét és összefüggéseit kereső tanulmányok nélkül a kritika, mint az irodalom önmagáról alkotott tudata, szükségképpen hiányos, felületes. Az olvasó – különösképpen a diákolvasó, akit a tanterv is erre késztet – az irodalmi fejlődés folyamatáról, hogyanjairól és miértjeiről kíván tájékozódni, az egyes szerzők, művek és jelenségek helyét és szerepét keresi ebben a folyamatban.
Ezt a törekvését kritikánk csak az egyes művek bármennyire is színvonalas és elmélyült elemzésével, közvetlen napi feladatainak megoldásával aligha támogathatja kielégítően. Éppen ezért az irodalom szakos tanárok megfogalmazta igény nemcsak jogos, hanem egyúttal egész kritikai tevékenységünk egyik sebezhető pontjára is felhívja a figyelmet. Amilyen örvendetes az új irodalmunk iránt kifejeződő érdeklődés, éppoly sajnálatos a szerkesztői-kritikusi mulasztás, amely ennek az érdeklődésnek és ugyanakkor irodalmunk fejlődésének, a kritika általánosító, rendszerező, tisztázó szerepének az igényeit nem érvényesíti következetesen.
A szerkesztőkön és kritikusokon kívül, úgy érzem, a kiadók is sokat tehetnének ilyen jellegű tanulmánykötetek megszületésének ösztönzésével, akár egyes kritikusok tollából, akár műfajok vagy jelenségek köré szerveződő gyűjtemények formájában. A néhány, eddig megjelent monográfia minden bizonnyal igen hasznos, a találkozón kifejezésre jutó és – joggal állítjuk – szélesebb körű várakozást egymagában azonban nem elégítheti ki. Ismétlem, nem arra gondolok, hogy a folyóirat- és lapszerkesztést, a kritikai munkát egyszerűen alárendeljük az irodalomtanítás kívánalmainak, afféle iskolai segédszakmává változtassuk – noha ez a kívánalom sem lebecsülendő és az „ifjú szívekben” élni kívánó írás önbiztosítását is jelentheti –, hanem arról, hogy gondolkodásra késztetően ösztönzően vizsgáljuk távlatosabb irodalomtörténeti és esztétikai összefüggések között az irodalmi fejlődés eleven és sokrétű folyamát.
A másik problémakör szorosan a fentiekhez kapcsolódik. A felszólaló tanárok – hangsúlyozva, hogy nem a műelemzés ellen beszélnek, ellenkezőleg, várják és jelentős segítségnek tartják az alapos műelemzést – elmondották, hogy jó néhány, közvetlenül az iskolai irodalomtanítás támogatásául szánt cikket, írói portrét, sőt klasszikusok kiadását kísérő elő- vagy utószót sem tudnak kellőképpen hasznosítani, mivel szerzőik könnyedén átsiklanak a didaktikai igények felett.
Tanár barátaink udvarias megjegyzései lényegében arra próbáltak figyelmeztetni, hogy a szociologizálás, a vulgarizálás, a didakticizmus elleni indokolt küzdelem hevében nem kellene arról megfeledkezni, hogy a műveknek van történelmi háttere, van – egymástól természetesen elválaszthatatlan – tartalma és formája, sőt, még mondanivalója is. Minderről persze nem iskolásan kell szólni – de az iskolásoknak is, annál is inkább, mert az olvasók általában nemcsak egyes szakembereink a modern műelemzés elméleti kérdéseiben való tiszteletreméltó jártasságára, hanem a szóban forgó művekre is kíváncsiak.
Végezetül szeretném lelkes és hozzáértő, felelősen gondolkozó tanár és szaktanfelügyelő barátaimnak megköszönni – nem azt, hogy jegyzetemhez ötletet adtak, hanem azt, hogy ilyen irányú tennivalóinkra és felelősségünkre gyakorlati tapasztalatok alapján ismételten figyelmeztettek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.