Újságok, hetilapok, folyóiratok sokasodnak az íróasztalomon, hasábjaikon versek, műfordítások, cikkek, vallomások, híradások tanúskodnak arról, hogy a 150 évvel ezelőtt született költő mennyire élő, mennyire időszerű, mennyire a mienk és milyen nagy szükségünk van rá. Az évforduló – mint minden Petőfi-évforduló – ezúttal is szétfeszítette az irodalomtörténeti megemlékezés kereteit, a szembenézés, a számbavétel, az önvizsgálat, a megtartó szellemi értékek idézésének alkalmává vált.
Természetes, hogy nemcsak költészetéről, hanem költészetének utóéletéről is sokat beszéltünk, írtunk, hiszen mindaz, ami az ő nevéhez, példájához kötődik, ma is eligazítónk, irányadónk – esztétikában, forradalmiságban, erkölcsben, emberségben és magatartásban, népszeretetben és nemzetköziségben, közösséghez való tartozásban egyaránt.
Az évforduló nap-nap után tovább gazdagodó, tovább gyűrűző visszhangja jelzi ennek a felismerésnek tettekre serkentő erejét. Petőfi példájának továbbéltetése, érvényesítése a közügy. Korai lenne még számba venni az évforduló eseményeit. Az azonban máris biztos, hogy az élő Petőfi, a teljes Petőfi, a tudatunkban tovább munkáló Petőfi alkotó megismerése, eszményeinek és költészetének elsajátítása, hatékonyságának növelése útján léptünk előre.
Az irodalomtörténeti értékeléseknél, a tisztázó eszmecseréknél is fontosabb, hogy Petőfit milliókhoz vittük közelebb, műveinek új, tömegpéldányszámú kiadásaival, róla szóló könyvek megjelentetésével, a különböző napi és hetilapok sorozataival és évfordulós oldalaival, az ünnepi gyűlésekkel, irodalmi műsorokkal s nem utolsósorban a városokban, falvakban, iskolákban és művelődési házakban talán szerényebb keretek között rendezett, de annál hatékonyabb megemlékezésekkel.
S ha az értetlenség vagy a szűkítő értelmezés néha ürömöt is kevert az ünnepi alkalom örömébe, az csak arra figyelmeztet, hogy Petőfi örökségét megismertetni nem évfordulós, hanem mindennapos, felelősségteljes, kötelező feladat.
Magától értetődik, hogy a világszabadság forradalmi költője születésének évfordulóját velünk, romániai magyarokkal együtt ünnepelte az a nép is, amelynek nyelvére annyiszor és oly kiválóan fordították Petőfi költeményeit. A Scinteia és az irodalmi lapok emlékező cikkei, új verstolmácsolásai, olyan jelentős költők, mint Mihai Beniuc vagy Eugen Jebeleanu írásai és beszédei bizonyították újból, hogy ebben, a mához szóló értékek tiszteletében, őrzésében és továbbéltetésében is egységesek vagyunk.
Beniuc és Jebeleanu éppúgy, mint mi, Petőfi eszményeiben és költészetében a megértés, a kölcsönös megismerés, a testvériség elmélyítésének hatékony eszmei-művészi kötőanyagát látják, amellett érvelve, amit a költő méltó utóda, Illyés Gyula így fogalmazott meg: „A népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáltuk. Ő változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángolóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is. Alig huszonhét évesen a csatatéren nem egy árva nép, nem egy levert nemzet, hanem az egész emberiség kiválasztott fiaként halt mártírhalált, tudatosan előresietve, előfutárként tehát, vagyis nem hasztalanul.” Ez a gondolat – s mindaz, ami ebből következik – az évforduló egyik nagy tanulsága.
Sietve fejezem be ezeket a sorokat, sietve, mert Petőfi új szobrának felavatására utazom Székelykeresztúrra, oda, ahol utolsó éjszakáját töltötte, s ahonnan Bem forradalmi seregének katonájaként elindult Fehéregyházára – nem a halál, hanem a nép, az egymást váltó nemzedékek szívében és tudatatában kiteljesedő örök élet felé.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.