A bukaresti Nemzeti Színház műsorfüzeteit az utóbbi időben (amióta az ismert irodalomkritikus, B. Ervin a színház dramaturgja, és így a füzetek szerkesztője) rangos folyóiratoknak kijáró érdeklődéssel olvasom. Az érdeklődést tartalmasságuk, változatosságuk, sokrétűségük, a neves színházi szakemberekből és írókból toborzott munkatársi gárda egyaránt kivívja. Sikerüket azonban nemcsak ez határozza meg, illetve mindez csak megnyilvánulási formája annak a felfogásnak, elképzelésnek, amelyet ezek a kétíves kiadványok tükröznek.
Arról van szó, hogy a műsorfüzetek a színházat, a színházi munkát irodalmi-művészeti alkotóműhelyként mutatják be az olvasónak, aki természetesen néző, közönség is egyben A szaksajtóban már többször, és joggal dicsért műsorfüzetek vonzóereje valójában ebben a felfogásban, elképzelésben rejlik. A színház ugyanis, mármint a jó színház, valóban szellemi műhely, legalábbis annak kellene lennie, még akkor is, ha a szó szoros értelmében vett és különben nélkülözhetetlen műhelyei (és adminisztratív irodái) ezt a jellegét néha el is homályosítják.
A Nemzeti Színház műsorfüzetei éppen ezt az alkotó műhelyjelleget, szellemi légkört segítenek megteremteni. A most megjelent 17. számú füzet például nemcsak tájékoztat a színház legutóbbi bemutatóiról, teljesítményeiről, nemcsak népszerűsíti kiemelkedő művészeit, hanem ugyanakkor időben és térben el is helyezi az egész hazai színházmunka összefüggései közé. A színház igazgatója, Radu Beligan a Molière-évforduló kapcsán a nagy francia komédiás „szomorú és gondolkodó” arculatát villantja fel, művének időszerűségét hangsúlyozva. Mircea Stefanescu, a drámaíró élményszerű elevenséggel a román drámatörténet egyik epizódjára emlékezik, a színikritikus Vicu Mindra a felszabadulás utáni évek vígjátékait elemzi, Lapok mai színháztörténetünk krónikájából címen. Számos érdekes jegyzet és színháztörténeti dokumentum mellett a kitekintés sem hiányzik a világ színpadaira. Mihály Gábor, a magyarországi színházi évadról, a Nemzeti Színház egyik művésze, Virgil Popovics, szovjetunióbeli tanulmányútáról számol be, Marica Beligan pedig a kiváló francia színházi kritikussal, Paul Louis Mignonnal folytatott beszélgetést a műsorfüzet számára.
A felsorolást még tovább lehetne folytatni, de talán ennyi is érzékelteti azt a szellemi látókört, érdeklődést, szemléletmódot, amely a műsorfüzeteket áthatja, és színvonalukat meghatározza. A felfedezés, a szellemi fogékonyság és készenlét termékeny izgalma sugárzik a műsorfüzet lapjairól. Természetesen mindezt nem azért mondtam el, hogy egyszerűen méltassam (noha megérdemli) a Nemzeti Színház műsorfüzeteit. Sőt, a témát voltaképpen nem is ezek a füzetek kínálták, hanem azok, amelyeket egyik vidéki színházunktól kaptam a napokban. Meggondolkoztató példái ezek annak, hogy egyes színházaink vezetőségei és irodalmi titkárai, mennyire nem tudnak élni a műsorfüzetek adta lehetőségekkel. Elfeledkeznek arról, hogy a műsorfüzet nemcsak egy adott előadáshoz ad többé-kevésbé használható támpontokat, hanem szándékosan vagy szándéktalanul betekintést nyújt a színház egész munkájába, jelzi, hogy egy színház irányítói miként értelmezik, miként látják el feladatukat, meg tudják-e teremteni a színház alkotóműhely jellegét, és légkörét. Tudom, tapasztalatból tudom, hogy egy színházigazgatónak vagy irodalmi titkárnak korántsem könnyű a dolga és munkájuknak ezernyi ága-boga van. Arra sem akarok senkit biztatni, hogy utánozza a Nemzeti Színház műsorfüzeteit szerkesztésben és külsőségekben. A lényegre azonban érdemes felfigyelni a hat hazai magyar társulat háza táján is: a színház szellemi műhely, s arról, hogy az-e valóban, a műsorfüzet is árulkodik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 17. számában, 1973. április 27-én.