Szemlér Ferenc: Kései kaszálás, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
„Minden vagyok és mindennek az ellenkezője is” – ezzel a sorral kezdődik és végződik Szemlér Ferenc új kötetének nyitó verse. A költői önjellemzések néha csalókák, a lírai attitűd egyik vonása vagy talán csak egy hangulat keres szavakat bennük. Ezúttal azonban a tárgyilagos és tömör megállapítást az egész kötet – és visszatekintve: az egész eddigi életmű – hitelesíti.
Szemlélet, látásmód és költői alkat egyaránt kifejeződik ebben a vallomásban. A szemlélet mélyen dialektikus tudatosan és ösztönösen is az, ellentmondásaiban érzékeli és érzékelteti a világot, a látásmód átfogó, a jelenségek mögé hatoló, értelmüket, jelentésüket kereső, az élet összetettségére, bonyolultságára figyelmező, a lírai alkat pedig ritka fogékonyságával és teremtő erejével szinte mozzanatról mozzanatra, részletről részletre, egymásnak ellentmondó, egymásba átcsapó hangulatról hangulatra és végül a mű egészében harmóniába oldódóan örökíti verssé a költő élmény-, érzelem- és gondolatvilágát.
Szemlér is a „mindenséget vágyja versbe venni”, de részletenként, színekként, pillanatonként, a szintézist nem egy műben, hanem az életmű egészében formálva meg. Ez a szemlélet, látásmód és lírai alkat szükségképpen magába foglalja a folytonosságot és az állandó megújulást, a mondandók visszatérését és szüntelen gazdagodását-frissülését költészetének kitejesedő, felfelé ívelő útján. A kötet címének – Kései kaszálás – jelentése csak részben találó, a fizikai időt és az életmű ilyen vonatkozású arányait tekintve – szellemiségében ez a verseskönyv a tapasztalatokra épülő kiérleltséget és higgadt bölcsességet a teremtő nyugtalanság, a friss fogékonyság fiatalos, új érzelmi-gondolati tárnákat feltáró képességével társítja.
Szemlér költészetének idestova másfél évtizeddel ezelőtt kibontakozó, először az 1959-ben megjelent Téli almával máig emlékezetesen körvonalazódó jelenlegi szakaszát, a művészi érettség és összegezés mozzanatának és az állandó megújulásnak az egybeolvadása jellemzi és teszi – művészetének konstans vonásaival, klasszikus veretével és kivívott harmóniájával együtt – különösképpen varázslatossá és vonzóvá. Ezen az úton az 1971-ben közreadott Madárjóslat után a Kései kaszálás újabb kiemelkedő állomás – az „őszikék”, meggyőződésem szerint, majd csak később következnek.
Az állandóság, a folyamatosság a költő látásmódjában, gondolat- és érzelemvilágában, költészetének jellegében és formájában, versépítő eljárásában egyaránt érzékelhető. Lírájának tárgyiassága mintha fokozódott volna, továbbra is a tárgyi világ pontos és érzékletes, nagyon tárgyszerű és nagyon világos leírásából bontakozik ki a költő egyéniségén átszűrt és gondolatilag-érzelmileg így telítődő mondanivaló. A versek jó részére jellemző a hangsúlyozottan tárgyilagos, szinte szenvtelen, tudatosan puritán hangvétel, a megállapítások és a leírások váltakozása. A P. G. halála című vers például végig szinte kopogóan egyszerű kijelentő mondatokra épül, csak az utolsó mondat felkiáltó, egyszerre adva meg visszamenőleg is, gondolatilag és érzelmileg a vers értelmét és mélységét. Ez a látszólag nagyon egyszerű és áttetsző, valójában a nagyon tudatos és érett művészekre jellemző versszerkesztés a Szemlér-versek hatásosságának és sajátos értékének lényeges összetevője. Az érzelmileg és hangulatilag nagyon sokrétű és bonyolult mondandókat is többnyire ezzel az objektív, tárgyszerű, egyszerű hangvétellel, a tények megállapításának. felidézésének a nyelvén fejezik ki. A hangvétel látszólagos tárgyilagossága, hétköznapi egyszerűsége és a mondanivaló érzelmi telítettsége közötti ellentét kivételes feszültséget és kisugárzást hoz létre ezekben a versekben.
A tárgyakhoz, a valóság, a természet kézzelfogható jelenségeihez való tapadás ugyanakkora bizonyosságokba való fogódzást is jelenti az emberi élet – és halál – bonyolult, összetett, kínzó problémái, viszonylagosságai, az élmények, érzelmek, hangulatok váltakozásai közepette: „Ujjhegyemmel lassan / a tárgyakat hadd tapogassam. / Hadd tudja a lélek, / hogy élek, nem félek, hogy élek. / Bátorságom ha bágyad, / zsongassatok el, / ringassatok el, / ég, levegő, zaj s ti, tárgyak!” (Ég, levegő, zaj, tárgyak). Az ebben a versben mintegy tételesen is megfogalmazódó viszony a tárgyi világhoz az egész kötetet áthatja és tartalmilag – bár nem előzménytelen – intenzitásában új elemet jelent. A zajt, a nyugtalanságot, a feszültséget hívja, igényli, kívánja a költő, feltartózhatatlanul iramló életbiztató jeleiként. (A zaj, a végtelen, Hajnali biztatás, Hideg stb.). Természetesen a világgal való kapcsolatteremtés vágya és realitása szólal meg a bizonyosságokat, a védelmet, az erőt adó támaszt az emberekben, a társakban vagy a kedvesben kereső és megtaláló versekben is (Védekezem, Akkor se, Régimódi, Álmodik ő, Annak a néhánynak). Ha egy-két versben (Kísértetek, Szilárdan állok) talán túl direkt, deklaratív is ennek a viszonynak a költői megfogalmazása, költészetének ezt a vonulatát egészében mély emberség, megszenvedett bölcsesség, vonzó és férfias higgadtság és letisztultság teszi jelentőssé és megkapóvá.
Minden vagyok című, bevezetésként idézett verse szükségszerűen került ennek a kötetnek az élére. Bár – amint erről már szó volt – az ellentétes, hullámzó, váltakozó érzelmi állapotok és hangulatok kifejezése, az egésznek részletekben való érzékelése és érzékeltetése alkati, tehát állandó vonása Szemlér költészetének, látásmódjának dialektikája most még szembeötlőbbé vált. Ezt az ellentétekben s az ellentétek egységében való látásmódot egyébként nemcsak az egyes versek felépítése, hanem az egész kötet szerkezete, a költemények egymásutánja is hangsúlyozza. Azzal például, hogy egymásra gondolatilag rímelő versek társulnak, a sorrend miatt is kölcsönösen kiegészítve, felerősítve mondandójukat az ellentmondásokból kialakuló szintézissel, az élet ellentmondásosságának visszfényeként (Óriásház, Itthon bolyongok). Más összefüggések között, de ugyanez a dialektikus látásmód lelkesíti át a földközi-tengeri utazásból született verseket. Itt a múlt és a jelen játszik egymásba, a gyermekkori mesevilág és a rideg valóság szembesítődik – anélkül, hogy egymás színeit megsemmisítené – (Bíbor Bizánc, Aranyszarv, Sztambul), az ismeretlen kifürkészésének természetes emberi vágya és az ismeretlen titokzatosság ugyanilyen természetes, varázsos vonzása ütközik össze és oldódik egymásba (Szamothraké), miközben a költő hangvétele hol ódai, hol ironikus, hol meghatódó, hol könyörtelenül reális. A gondolati és érzelmi gazdagságból és mélységből fakadó sokszínűség és sokrétűség egészében megkülönböztető jegye a kötetnek. A mindig reális, tárgyszerűen jelzett szituációból vagy jelenségből kibomló jelentéses áttételek vagy szimbólumok az egymással szembeállított finom metszésű tükrök megsokszorozódó mélységét biztosítják a versnek. Így válik aztán az életműbe a maradandóság szimbólumaként bevonult juharfa, fizikai pusztulása után most már a műben tovább élve új, még átfogóbb gondolati szinten jelképes erejűvé, a gondolatilag és formailag egyaránt bravúrosan sokrétű Juharfám című versben.
Szinte közhelyszámba megy már a Szemlér költészetéről szóló kritikai írásokban, hogy nála a tökéletes biztonsággal kezelt forma mennyire tartalmi elem, a költői magatartás, az esztétikai eszményekhez és hagyományokhoz való viszony kifejezője. Valóban, a leszűrt, letisztult, kristályossá egyszerűsödött formavilág is alkotó része a klasszikus humanizmus eszményeihez és kivívott harmóniájához való vonzódás sugárzásának Szemlér költészetében. Költői nyelvének és formai eszközeinek a gondolathoz és érzetemhez képlékenyen idomuló hajlékonyságáról, tisztaságáról, pontosságáról, a szavaknak új, váratlanul ható és mégis természetes értelmet és árnyalatokat adó vershelyzeteket teremtő képességéről, a lírájának racionalizmusát követő versszerkezetekről érdemes lenne bővebben beszélni. A bravúros rímtechnika is tartalmi mozzanattá válik, a rím az értelmi hangsúly eleme, a mondandó felerősítője és ennek szolgálatában váltakozik az egyes verseken belül is az ölelkező-, páros- és keresztrím, szinte észrevehetetlenül, pontosabban a költemény összhatásában észrevehetően. A hagyományosnak ítélt formai eszközök így állnak a mondanivaló korszerűségének, ha úgy tetszik, modernségének szolgálatába, a líra racionalizmusának erősítő, felfokozó elemeiként. Mint ahogy Szemlér a Vitézek, mi lehet klasszikus Balassi-strófáját is a modern ember jellemző életérzését, a természet iránti vonzódását-nosztalgiáját izgalmasan kifejező valenciákkal tudja megtölteni.
„Minden vagyok és mindennek az ellenkezője is” – ezzel a sorral kezdődik és végződik Szemlér Ferenc új kötetének nyitó verse. Ez a sor, úgy érzem, a modern és valóban jelentékeny költő lényegi tulajdonságainak tömör, egymondatos meghatározása.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.