Mint ahogy az illik, szorgalmasan elolvastam heti- és napilapjaink szilveszteri oldalait vagy mellékleteit, jól szórakoztam a telitalálatokon, bosszankodtam az üresjáratokon. S most, az általános vidámság elmúltával – bár ez nem illik –, szeretném papírra vetni a mulatság közben önkéntelenül megfogalmazódott kérdéseimet is.
A kérdések lényege – hogy stílusosan a szilveszteri írások hangvételénél maradjunk –: Miért nincs szatíránk, ha van? Mert van. Legalábbis a minden év végén törvényszerűen megjelenő összeállítások ezt a látszatot keltik. Pontosabban: vannak szatirikus hajlamú, szatirikus vénájú íróink, tollforgatóink. Sőt, egyre többen vannak. Néhány évvel ezelőtt még minden beavatott tudta, hogy októbertől kezdve Bajor Andor elzárkózik a külvilágtól: egyedüli szállítóként, a rendelések beérkezésének sorrendjében, éjt nappá téve készíti összes havi-, heti-, napi- és egyéb lapjaink számára a szilveszteri csemegét. Ma is ott találjuk nevét a legtöbb vidám oldalon, de korántsem egyedül. Ismert írók és kezdő tollforgatók, komoly publicisták és szakállas szakírók kapnak kedvet a szatírához – szilveszter alkalmából.
De miért vált a szatíra alkalmi műfajjá, illetve ábrázolási móddá? Nem vagyok az ún. alkalmi írások ellensége, ellenkezőleg, meggyőződésem szerint minden jelentős írás bizonyos értelemben véve alkalomból születik. Ebből azonban korántsem következik, hogy a szatírának éppúgy csak szilveszterkor van létjogosultsága, mint teszem azt, az önkéntes tűzoltókat köszöntő ódának a tűzoltók napján. Márpedig gyakorlatilag ez így tűnik, annak ellenére, hogy a szatírát olvasó, szerkesztő, kritikus egyaránt igényli és fontosnak tartja. A szatíra sohasem volt a jólneveltség és a megmerevedett szokások műformája – ma sem alkalmazkodhat ahhoz a kialakult szokáshoz, hogy szilveszterkor nemcsak szabad, hanem szinte kötelező is kevésbé jólneveltnek lenni.
Ez az alkalom-szülte, úgy is mondhatnánk, ünnepi szatirikus irodalom – anélkül, hogy szellemességeit, legsikerültebb írásait lebecsülnénk – szükségképpen meglehetősen egyoldalú. Tisztelet a kivételnek – rendszerint csak az irodalmi-kulturális élet, a szerkesztőségi környezet ferdeségein köszörüli elméjét és nyelvét, legkedveltebb területe a stílusparódia, ami nem lenne különösebb baj, ha emiatt hatóköre nem szűkülne le, humora nem válna kevesekhez, az irodalom-körüli élet „titkaiban” jártasokhoz szólóvá. Persze áttételeiben nem egy írás többet is mond ennél, de hát ezek inkább kivételek. Félreértés ne essék, nem akarom hálátlanul elmarasztalni azokat, akiknek csúfondáros nyelvöltögetésein, találó szúrásain magam is jót nevettem, s még azokat sem, akikben csak a jámbor szándékot dicsérhetem. Csak éppen azon a kérdésen morfondírozom, hogy miért nincs szatíránk, ha van?
Mert nincs. Legalábbis ezt a látszatot kelti a szatirikus írások alkalmivá válása. Pontosabban: szatirikus hajlamú, szatirikus vénájú íróink, tollforgatóink tematikai egyoldalúsága, nemegyszer tematikai kisszerűsége. A szatíra ugyanis mindenekelőtt elkötelezett, szenvedélyesen közügyi, politikus ábrázolási mód, amelynek a maga eszményeiért kell síkra szállnia, elítélve mindent, ami a haladás, az emberség ellensége. Ismeretes, hogy a szocialista etika és igazságosság elveinek következetes érvényesítéséért vívott küzdelemben az irodalomnak milyen jelentős szerepe lehet; úgy vélem, mi sem természetesebb, hogy a szatirikus ábrázolási módnak különösképpen. Persze, nemcsak a borravalót elfogadó pincér könyörtelen leleplezésében, hanem annak a mentalitásnak és táptalajának a művészi erejű és mélységű ábrázolásában, amely bármilyen jogtalan anyagi vagy más természetű előnyszerzést, méltánytalanságot, igazságtalanságot, a szocialista etika elveinek és gyakorlatának megsértését lehetővé teszi. Nyilvánvaló, a szatíra hatékonyságának alapfeltétele a határozott és világos, pártos eszmei állásfoglalás, biztos tájékozódás, bátorság és következetesség.
Az ilyen értelemben művelt szocialista szatíra szükségességét és társadalmi hasznosságát az sem kérdőjelezheti meg, hogy a szatirikus írás egyesek számára néha kényelmetlen is lehet. Például: azok számára, akikről írják – és annak a számára, aki írja…
Valószínűleg ezért tette hozzá az úttörő és társai előtt ma is orrhosszal haladó Bajor Andor a nagy ókori elődtől származó klasszikus sorhoz: „Nehéz szatírát nem írni” – azt, hogy „de írni még nehezebb”.
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.