Ezeken a hasábokon, amelyeken rendszerint az irodalmi élet ügyes-bajos dolgaival, az írás közösségi gondjának és felelősségének nem mindig derűs vonatkozásaival szoktam foglalkozni, ezúttal engedtessék meg nekem – talán pihenésképpen – valami egészen másról, egy filmről, egy meséről, Hófehérkéről és a hét törpéről szólanom. Hófehérkéről és a hét törpéről, a meséről és a filmről, amelyet több mint harminc évvel ezelőtt láttam először, s bár azóta színei itt-ott megfakultak, s bizonyára a szemem is meggyengült, mégis varázslatosan hatott rám, felvillanyozott és magával ragadott, kedvre derített és feltöltötte nagyon megterhelt energia telepeimet – egyszerűen azzal, hogy olyan világot teremtett körém, mint – milyen bűvös erejű ez a ‘mint’ szócska – amilyen csak a mesében létezik.
Ez a világ a tisztaság és az ártatlanság, a jóhiszeműség és a reménység, a szelíd állatok és indulatok, a csóktól ártalmatlanná váló méreg és eltűnő fájdalom, a játszi kedv és a minden rosszon győzedelmeskedő jó olyannyira humánus, csodálatos világa, hol volt, hol nem volt, talán a gyermekkorban, álmainkban, vágyainkban, s van, hinni szeretném, legbensőnkben, lényünkben, emberségünkben.
Hófehérke mosolygott és énekelt, keze nyomán rend született és harmónia, az őzek kandik voltak és a nyulak segítőkészek, a mókusok kedvesek és a madarak serények, a törpék bizalmatlanságát feloldotta a báj és a szeretet, a gonosz parancsot végrehajtó vadász kezéből a szelídség kiütötte a kést, az irigy és gyilkos királynőt elpusztította a kőrengeteg, az álmok hőse a kellő időben megérkezett és a boldogságnak mindenki örvendezhetett, egyszóval minden olyan volt, mint a mesében, ahol kemények a próbák és fenyegetőek a veszélyek, de kiapadhatatlan a jóság, a tisztaság, a mosoly, a fiatalság, akik elválnak, újra találkoznak, akik szeretik, megtalálják egymást és nem múlandó az idő és élet…
Persze, tudom, Walt Disney nemcsak művésze, üzletembere is volt az álmoknak, e filmjének jó néhány mozzanata is a korabeli felületi ízlés alapos ismeretéről és ügyes kihasználásáról tanúskodik – ezért tűnnek ma már avíttnak és olcsónak egyes hatáskeltő eszközei, geg-ei –, mesehősei végül futószalagon készültek és áruvédjeggyé váltak, de a mese ezernyi apróságból összeálló világának, hangulatának megteremtéséhez, mesére, fantáziára, tisztaságra, derűre vágyó és valahogyan gyermekinek maradó, érzelmeink felébresztéséhez-elringatásához kevesen értettek úgy, mint ő és munkatársai. Tudom, ésszerűen kikalkulálta, hogy csak az a mesefilm számíthat kivételes tömegsikerre, amelynek előadásaira a gyermekeket a szüleik is elkísérik, és ezért hasznos a nézők minden korosztályának érdeklődésére és fogékonyságára tekintettel lenni – de mindez keveset számít ahhoz képest, hogy gyermekből és felnőttből egyaránt önfeledt örömet kiváltó műveket tudott formálni.
Lehet, hogy csak feledtetni akart, felüdülést nyújtani a hétköznapok ezernyi gondja, baja, a lélek és a test törődései közepette, de mesevilága olyan csodálatosan igazivá, olyan tisztává és emberségessé sikeredett, hogy nem eltereli figyelmünket, hanem ráirányítja azokra a vágyakra, álmokra, amelyeket valóra váltani a lehetséges határain belül nemcsak a mesehősök dolga. Ezért írtam tehát ezeken a köznapi gondoknak szánt hasábokon egy filmről és a meséről. Hófehérkéről és a hét törpéről, Szundiról, Morgóról … és a többiektől, akiket szívesen felsorolnék mind egy szálig, de jaj, gyermekkoromban játszva megtanult nevük valahol, útközben, immár visszavonhatatlanul kihullt az emlékezetemből.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.
