… mert az utóbbi időben egyetlen lap sem kínált alkalmat számomra ahhoz, hogy elmondjam, miért vagyok megsértődve. Holott megsértődni, úgy tűnik, manapság írói körökben nagyon divatos. Legalábbis ez derül ki a különböző lapokban megjelent interjúkból, nyilatkozatokból.
Például az Utunk különben nagyon érdekes és hasznos Műhely rovatában megjelenő, vonzóan szubjektív hangvételű párbeszédek jó néhányából kicsendül a megbántottság érzése. Hogy kire, miért vagy kiért sértődött meg az illető író, az néha nagyon pontosan megfogalmazódik, máskor a címzett ismeretlen vagy csak éppen kikövetkeztethető. Az okok, látszatra, nagyon sokfélék. A költőt például az bántja, hogy a kritikusok zöme nem írt valóban kitűnő kötetéről; a prózaíró azért haragszik, mert műveit nem olvasták el az irodalomtörténészek; az irodalomtörténész-kritikus azért érzi sértve magát, mert ezt fel merik tételezni róla; a sokoldalú irodalmár azt kifogásolja, hogy egyesek sokoldalúságát kifogásolják; a díjazott írót az szomorítja el, hogy előző műveire nem gondolt a zsűri; az egyiket az zavarja, hogy megbírálták, a másikat az, hogy nem bírálták meg; a szatíraíró egy bő évtizeddel ezelőtt írt – valóban minősíthetetlen hangú – olvasó-levélre emlékszik…
A sort még hosszan lehetne folytatni. Könnyelmű, sőt valóban sértő eljárás lenne a kiváltó okokat megkérdőjelezni. A panaszosoknak az esetek többségében – minden bizonnyal – igazuk van, joggal érezhetik megbántottnak magukat. Nem is az egyes eseteket akarom szemügyre venni, hanem a jelenséget, amelyre érdemes felfigyelni, persze anélkül, hogy megkongatnánk a vészharangot. Azt ugyanis már az ókorban is tudták, hogy a költők ingerlékeny nép, csínján kell velük bánni. De hogy is ne legyen ingerlékeny a művész, hiszen az érzékenység a tehetség nélkülözhetetlen összetevője.
A baj ott kezdődik, ha az érthető érzékenység kórossá változik, eluralkodik, ha olyan légkör teremtődik, amelyben a túlzottá vált érzékenység következtében bántást és célzást keresünk és vélünk találni ott is, ahol szó sincs erről, nem is beszélve azokról a perpatvarokról, amelyeket egy henye vagy félreérthető megfogalmazás vált ki. Nem az Utunk – ismétlem, érdekes és hasznos – Műhely rovatáról van itt elsősorban szó, hanem azokról a személyeskedő és a lényeges kérdésekről a figyelmet elterelő csetepatékról, amelyek érdemtelenül nagy visszhangot váltanak ki néha az irodalom életében, személyeskedő csatározásokról, amelyekben nagyon könnyű helyen áll a súlyos minősítő jelző. Azokról a sértődöttségekről és haragokról nem is beszélve, amelyek lapjaink hasábjain legfeljebb csak áttételesen érezhetők, de az irodalmi élet légkörét anélkül is rontják. Félreértés ne essék: nem azt kívánom, hogy hallgasson az író, ha úgy érzi, hogy megbántották, méltánytalanul jártak el vele szemben. Ezt kérni egyrészt naivság, másrészt megalkuvás lenne. De talán érdemes jobban elgondolkodni azon, hogy mi az, ami az egyéni bántódásokból közügy, általános tanulságokat kínál és a nyilvánosság elé kívánkozik. S ami még ennél is lényegesebb : próbáljunk jobban figyelmezni nemcsak a magunk, hanem a mások érzékenységére is. Nem a kritikátlanság – hanem az elvi kritika jegyében. Annak az elvszerűségnek a szellemében, amelyben a mások iránt támasztott igénynek az önmagunk iránti igényesség és mindenekelőtt a közös ügy iránti felelősségtudat biztosít aranyfedezetet.
Tiszteld és gyanítsd – tanítja egy ókori irodalmi emlék az emberekhez való viszony alapelveként. Az irodalmi életben nem ártana a több tisztelet és a kevesebb gyanítás, még akkor sem. ha az írói alkotás már jellegénél fogva versengés is – persze nemes versengés – az olvasó kegyeiért és a mindannyiunknak éltető levegőként szükséges elismerésért, megbecsülésért. Az olvasó érdeklődése, megbecsülése, elismerése – potenciálisan– azonban nem hiánycikk, senki sem szorul a sor végére csak (!) azért, mert a másiknak esetleg több jutott.
Persze, az irodalmi munka jellegéhez az is hozzátartozik, hogy kitesszük magunkat a nyilvánosság bírálatának, az érvek, nézetek, vélemények közötti szembesülés nem mindig puhán simogató légkörének. Aki ír, ezt szükségképpen vállalni kényszerül. Az emberi, elvtársi-baráti kapcsolatok melege, a szerzett tapasztalatok nem engedékeny, de megértő bölcsessége azonban hozzásegíthet ahhoz, hogy ne a vélt vagy tényleges, az elkerülhető vagy az elkerülhetetlen bántások iránti érzékenységünket, hanem az élet, az alkotás problémái iránti fogékonyságunkat ápoljuk, növeljük – irodalmunk érdekében.
Mindezek után pedig e sorok írója aggódva gondol arra, hogy kit sértett meg – szándéktalanul – bátortalan észrevételeivel és következésképp ki fogja őt – visszasérteni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.