A bemutatókat megelőző rendezői nyilatkozatok az irodalom és művészeti hetilapok kedvelt írásformái közé tartoznak. Kedveltek és hasznosak is, ha az ilyenkor szokásos formális elül járó beszéden vagy éppen bizonyítvány-magyarázáson túlmenőleg lényeges drámatörténeti vagy színházesztétikai összefüggéseket villantanak fel, hozzásegítenek a rendezői koncepció távlatosabb megértéséhez, amelyről azonban végső fokon és egyedül meggyőzően magának az előadásnak kell vallania.
Liviu Ciulei Az elveszett levél bemutatójának előestéjén a Contemporanulban közreadott interjúja ilyen vonatkozásban is tartalmas, számomra azonban egy csak közvetve esztétikai, közvetlenül pedig etikai mozzanat révén vált különösképpen vonzóvá és tanulságossá. Talán megbocsátanak, kedves olvasóim, ha ezúttal – ígérem, kivételesen – hosszabban idézek, a gondolat azonban megérdemli. Caragiale remekművének rendezője, a hazai és – nyugodtan hozzátehetjük – nemzetközi színházi élet köztiszteletnek örvendő személyisége bevezetőként arról beszél, hogy az általa színre vitt és nagy érdeklődéssel-izgalommal várt előadásnak mi a viszonya a Nemzeti Színház több mint két évtizede élő produkciójához, amely az író születésének évfordulója alkalmából éppen a bemutató után egy nappal került újra a közönség elé. „Számomra ez a véletlen egybeesés – amely jóval több, mint egyszerű véletlen – azt az állandó módot jelenti, ahogy a színház létformáját el kellene képzelnünk; előadásainkat ne a konkurencia, hanem a természetes együttélés szellemében dolgozzuk ki. A Nemzeti előadásának hosszú és olyan méltó létet kívánok, amilyent megérdemel mindazért, amit a nézőnemzedékek egész sorának adott. Számomra Sică Alecsandrescu előadása többet jelentett, mint iskolát, számomra mintakép volt. Sok megoldást vettem át ettől az előadástól. A művészi tapasztalatok átvétele szerintem kötelező. Egyet jelent azoknak az alapoknak a tiszteletével, amelyekre tovább kell építenünk.”
Csonka lenne az idézet – szellemében –, ha nem írnánk mellé a következő sort is, amely válasz a riporter kérdésére, aki a fentiek alapján feltételezi, hogy Az elveszett levél két színpadi változata hasonlítani fog egymásra. „Az előadások nem fognak hasonlítani” – teszi fel a pontot az i betűre egyértelműen Ciulei.
Ritkán olvastam ilyen szép és hiteles vallomást arról, hogy a művészetben mit jelent megőrizve tovább építeni. Az alkotó ember erkölcsének egyik alapvető problémájáról van szó, arról, hogy a nemzedékek felhalmozott művészi tapasztalatát nemcsak tisztelni, hanem értékelni, hasznosítani kell – nem másolva, de újrateremtve, és az újateremtés mozzanatától elválaszthatatlan a megőrzés, a tanulás, a kötődés mozzanata, mindaz, ami a művészi fejlődés dialektikus folyamatát jellemzi. Ciulei – az igazán nagy művészekre jellemző felelősségtudattal – a kötődés és az újat-teremtés mozzanatának szoros összefüggését emeli a fénybe, s az elvtelen vetélkedés gyakorlata ellen tiltakozik.
Aki ismeri például a színházi életet, ahol bizony az előadások művészi értékét nem egyszer a vetélytárs – aki pedig elsősorban serkentő versenytárs kellene hogy legyen – lepocskondiázásával igyekeznek megtoldani különböző rendű és rangú színházi emberek, az tudja csak igazán értékelni Ciulei gondolatának és mindnyájunkhoz szóló felhívásának szellemét. Arról az alkotó munka számára elengedhetetlenül szükséges, igényességet és az értékek, a tapasztalatok tiszteletét sugalló légkörről van itt szó, amely az igazi művész számára mindig kötelező, és a szocialista alkotó számára különösen az. Ez szabhatja csak meg egészségesen és termékenyítően az egymást váltó és közös célokat szolgáló nemzedékek viszonyát is a művészetben.
A magam részéről Ciulei szavaihoz nincs is más hozzáfűzni valóm. Esetleg csak ennyi: kedves íróbarátaim, idősebbek és fiatalabbak, szépírók és irodalomtörténészek, nem lenne haszontalan elgondolkozni azon, hogy – talán rólunk, nekünk is szól ez a mese.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.
