Tengerparti szabadságomra idén két olyan könyvet vittem magammal, amelyet – történetesen – már olvastam. Az egyiket, Méliusz Józseí Sors és jelkép című regényét több mint negyedszázaddal ezelőtt, első formájában, a másikat, Sütő András Istenek és falovacskák című esszékötetét részben kéziratban, részben folyóiratokban, az utóbbi esztendőkben. A Sors és jelkép csak halványan és nem mindig lényeges mozzanataiban élt az emlékezetemben, hiszen gyerekemberként ismerkedtem meg vele első ízben, élményvilágunk inkább csak az irodalmiakban találkozott (őszintén bevallom, például a Márai írásművészete iránti, nem nyomtalanul elmúlt rokonszenvben), mondandója magvának megértéséhez kevés volt a tapasztalatom és túl sok az illúzióm. Sütő írásaihoz már az azonos, megélt és végiggondolt problémákkal való küszködés kötött, formálódásukat már az író láthatatlan műhelyében megismerhettem.
A két mű gyökeresen különböző időszakok terméke, még akkor is, ha az előbbit a terjedelmes utószó szerteágazó problematikája lendíti át a mába. Arra talán felesleges is szót vesztegetni, hogy a két író erőteljes egyénisége, írásművészete, stílusa mennyire eltérő, túl a nemzedéki távolságokon. Sokáig folytathatnám a különbözőségek felsorolását, történeti, irodalomtörténeti és formai vonatkozásban egyaránt. Mindezek ellenére, miközben növekvő érdeklődéssel-belefeledkezéssel, szinte párhuzamosan újraolvastam a két művet, közeli és lényegi rokonságuk, együvétartozásuk körvonalazódott előttem. Ennek a rokonságnak nyilvánvalóan csak egyik tényezője az, hogy Méliusz és Sütő könyve egyaránt kivételes értékű alkotása irodalmunknak. Mint ahogy az a formai hasonlóság sem döntő – noha véleményem szerint nem is esetleges –, hogy a Sors és jelkép „egy utazás regénye”, az Istenek és falovacskák pedig „újabb úti tűnődéseket” sorakoztat egymás mellé, s az útirajzot, mint műfajt, mindkét író csak keretnek, kiindulópontnak tekinti történelmileg-társadalmilag-gondolatilag lényeges tartalmak kibontásához. A rokonság, az egyezés ezekben a tartalmakban, megközelítési és értékelési módjukban, az írói magatartásban rejlik. Abban, hogy mindkét mű – más-más történelmi körülmények között – felelős szembenézés a nemzetiségi lét, konkrétan, a román néppel együttélő magyar nemzetiség létének problematikájával, múltbeli, jelen idejű és távlatos vetületében, ennek a problematikának a sokrétűségét és feltételezettségeit fogékonyan érzékelve és összefüggéseiben végiggondolva, a marxizmus-leninizmus fényénél. Mindkét mű azt az elkötelezett írói magatartást képviseli, amely hivatását a közösség, a közügyeinek a szolgálatában látja, amely elválaszthatatlanul kötődik a szülőföldhöz, a nemzetiséghez, a hazához, az egész néphez. Sütő könyvének Asztalos-portréjából kölcsönzött kifejezéssel: „anyajegyes irodalom”. Az a szocialista nemzetiségi humánum szólal meg bennük, amelyet a történelmi múlt tanulságai és a jelen tapasztalatai együtt gyöngyöztek ki. S e tanulságok, tapasztalatok summázásaként a testvériség parancsoló szükségessége, amelyben a közös eszmények és érdekek éppúgy benne foglaltatnak, mint egymás kölcsönös jobb megismerése és megbecsülése a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megteremtésének görcsöket és elfogultságokat feloldó folyamatában.
Persze, ebben a vonatkozásban korántsem egyedülálló művekről van szó, sem a romániai magyar, sem az egész romániai irodalomban. Méliusz és Sütő, nemzedéktársaik és a fiatalabbak testvériséget hirdető, tudatosító szava egybefonódik Zaharia Stancu, Mihai Beniuc, Titus Popovici és a többiek szavával, szocialista irodalmunk egész eszmeiségével.
A Sors és jelkép és az Istenek és falovacskák rokonsága a nemzedékeken túlmutató folyamatosságot jelzi, azt az eszmei közösséget, amelyet éppen a közösséghez tartozás elkötelező tudata alakít ki az íróban. Azt, ami a változó világban állandó gond és felelősség.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 36. számában, 1973. szeptember 7-én.