Egy hónappal azelőtt kiosztották az írószövetség, majd néhány nappal később az írói társaságok 1972-es díjait. Az elmúlt esztendő legjelentősebb – vagy ha úgy tetszik: a bíráló bizottságok által annak vélt – műveit jutalmazta az egyetlen intézményesített, rendszeresen kiosztásra kerülő és így szükségképpen értékmérő jellegű irodalmi díj. Hazai és nemzetközi hagyományok és gyakorlat szerint az ilyen kivételes jelentőségű irodalmi események élénk visszhangot szoktak kiváltani az irodalmi és művelődési lapok hasábjain.
A díjkiosztás alkalom a díjazott művek, íróik, és általában az irodalom népszerűsítésére, a pályakezdők, az elsőkönyvesek bemutatására, értékeink tudatosítására, esetleg a bíráló bizottságok véleményének a megkérdőjelezésére, a szenvedélyes eszmecserére. Mindenképpen arra, hogy az érdeklődést a szokásosnál nagyobb mértékben jelentős, fontos alkotások felé fordítsuk. Jó néhány lap valóban ezt is tette. A România literară például az írószövetség és az írói társaságok díjainak kiosztásakor egyaránt ünnepi keretben közölte a díjazottak fényképeit, biobibliográfiai adatait, a kolozsvári Tribuna magvas ismertetőket közölt a kitüntetett művekről. Nem egy vidéki napilap is úgy reagált a díjkiosztásra mint az irodalom ünnepére. Amint ez természetes is. Sajnos, a jelek szerint nem minden lap szerkesztői számára.
Az Utunk – noha az írószövetség lapjaként elsősorban reá hárult volna ez a feladat – és A Hét meglepő és számomra érthetetlen módon nem tudott – szerkesztői zsargonban szólva – „ügyet csinálni“ az irodalmi díjak kiosztásából abból, hogy ebben az évben is a román irodalom kiemelkedő alkotásaival együtt olyan romániai magyar írók műveit tüntették ki, mint például Bajor Andor, Szilágyi Domokos, Papp Ferenc vagy Rácz Győző.
Formálisan persze minden rendben volna, hiszen az Utunk közölte a díjazottak névsorát és Bálint Tibor szép és okos köszöntőjét, A Hétben is megjelent egy cikk, egy fénykép és Majtényi Erik rovatában egy javaslat a díjazott művek újrakiadására vonatkozóan és evvel a feladatot kipipáltnak tekintették. (Sajnos A Hét még arról is megfeledkezett, hogy az írói társaságok díjairól legalább tudósítson, ami annál inkább meglepő, mert a lapra igazán nem jellemző a „vidék“ lebecsülése.)
Félreértés ne essék: nem méricskélni akarom, hogy ki és mennyit közölt a díjakról, díjazottakról. Másról, sajnos, aggasztóbb tünetről van itt szó. Arról, hogy a szerkesztői munka ezernyi gondja-baja közepette néha nem tudjuk felmérni egy-egy irodalmi esemény jelentőségét, nem tudjuk eléggé értékesíteni, kamatoztatni azt, ami irodalmunk népszerűsítését, eredményeinek tudatosítását hatékonyan szolgálhatná. Holott ezek a sikerek mindannyiunk sikerei, egész irodalmunk ügyét viszik előbbre s mindenképpen megérdemlik azt, hogy ne közömbösen menjünk el mellettük.
Persze, az is megtörténhetik, hogy egyik-másik irodalmi szerkesztő nem ért egyet valamelyik mű díjazásával (nem állítom, hogy ebben az esetben erről van szó), a megoldás azonban akkor sem a fagyos hallgatás, hanem az ellenvélemény kifejtése. A közömbösségnél, a figyelmetlenségnél, a nemtörődömségnél minden csak jobb lehet.
A díjazott művek többsége rég elfogyott a könyvesboltokból. Nem szerzőiknek, egész irodalmunknak tettek volna jó szolgálatot az említett szerkesztőségek, ha a díjkiosztásnak szélesebb visszhangot biztosítanak, ha értékeink népszerűsítése, tudatosítása érdekében jobban hasznosítják ezt a kitűnő alkalmat. Nem formális ünneplésre, hangoskodásra gondolok, hanem a szerkesztői invenció mozgósítására a legváltozatosabb formákban, az elemzéstől, az eszmecserétől az interjúig, a figyelem felkeltésének sokféle módjáig.
Szeretném hinni, hogy csak esetleges „kihagyásról“ van szó – nem pedig arról, hogy nem tudunk eléggé és cselekvően örülni egymás sikereinek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.
