A Korunk legutóbbi, júniusi számában olyan kérdéskör elemzésére vállalkozott, amelyről írásban keveset, élőszóban annál többet beszélünk. „Nemzedék – státus és szerep” – így foglalja össze tömören a szerkesztőség a szám „súlypontjának” témakörét, Rácz Győző vezércikkének címe (Nemzedék és magatartás) pedig további eligazítással szolgál ezt illetően.
Az izgalmas és érdekes szerkesztői kezdeményezés, a kérdés megközelítésének sokrétűsége minden figyelmet megérdemel, akkor is, ha számos megfogalmazott vélemény természetesen további árnyalást, számos érintett kérdés részletesebb és sokoldalúbb elemzést, eszmecserét igényelne. Anélkül, hogy az érvelő tanulmányokat vagy publicisztikai eszmefuttatásokat egy pillanatig is lebecsülném, számomra különösképpen érdekesnek tűntek a szerkesztőség által kidolgozott kérdőívre érkezett válaszok, talán éppen többségük élményszerűsége és szubjektivitása révén (Ankét a nemzedékről).
A tíz kérdésre, illetve azok nagy részére huszonhat választ közöl a lap, különböző életkorú és foglalkozású emberek, többnyire értelmiségiek tollából. Ezek a válaszok, bármilyen eltérőek is tartalmukban és formájukban egyaránt, összességükben jelzik, hogy az egymást váltó nemzedékek viszonya korhoz, társadalomhoz, előttük járókhoz és utánuk jövőkhöz – és nem utolsósorban önmagukhoz – mennyi és milyen bonyolult problémát vet fel. Ami azonban a válaszokban a leginkább megragadott, az a mögöttük kirajzolódó emberi-etikai-filozófiai magatartások vonzóereje.
Lehet, hogy szakmai elferdülés, de egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy voltaképpen nem is egy szociológiai kategóriákban fogalmazó kérdőív válaszait olvasom, hanem megírásra váró – és megírást követelő – novellák és főleg regények témavázlatait. Bizonyára közbejátszott ebben az is, hogy az alanyok jelentős része író, az is, hogy a kifejtett gondolatok csontrendszerére olvasás közben a magam ilyen irányú élményei is rárakódtak. A döntő ok azonban, érzésem szerint az, hogy a nemzedéki kérdés lényegében sokirányú emberi viszonyulások, magatartások történelmileg-társadalmilag meghatározott kérdése, amelynek nemcsak értelmi-racionális, hanem erős érzelmi-emocionális töltése is van. A válaszok tartalma éppúgy erről tanúskodik, mint jó részük vallomásszerű, szubjektív hangvétele is.
A mögött például, hogy valaki milyen „évjáratokat” különböztet meg felszabadulás utáni életünkben (a felosztás és a minősítés többnyire értékítéletet is foglal magába), ízig-vérig mai fejlődés-regények vázlatai rajzolódnak ki, ha csak jelzésszerűen is. A nemzedéki problémakörből merítő kérdések tehát többségükben szükségképpen tömör és vázlatos önvallomásokat – néha közvetlen, máskor közvetett formájú önvallomásokat – váltottak ki.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mennyit gazdagodna irodalmunk, ha az ankétban – ismétlem, csak jelzett – szubjektív vallomások s az ezeket meghatározó, kialakító élmények a líra után prózában is művekké formálódnának. Ha Bajor Andor, Augustin Buzura, Deák Tamás, Huszár Sándor, Lászlóffy Aladár és társaik, függetlenül attól, hogy szerepeltek-e vagy sem az ankét résztvevői között, szélesebb ölelésű epikában is elmondanák a maguk módján mindazt, amit itt a személyes érdekeltség hevével felvillantottak. Ezek a művek nem nemzedékek regényeiként, hanem társadalmunk bonyolult, ellentmondásos fejlődésének rajzaiként válnának hézagpótló, jelentős alkotásokká. Hogyan is mondja Bajor Andor egyik válaszában: „… azt kellene megvizsgálni, hogy alkotóink képesek-e átélni tulajdon sorsukat. Vagy ehelyett inkább most »élnek elő«, illetve »utána. Nincs izgalmasabb és tanulságosabb, mint egy őszintén átélt emberi élet.”
És az irodalomban nincs izgalmasabb és tanulságosabb, mint az ilyen, értelmileg és érzelmileg magas hőfokú átélés olvasztó tégelyében született alkotás.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 29. számában, 1973. július 20-án.