Könyvkiadásunk remeklése a nemrég alakult temesvári Fáklya Könyvkiadó beköszöntő jellegű kötete: Eminescu Az esti csillag című poémája eredetiben, németül és magyarul, mindkét nyelven Franyó Zoltán tolmácsolásában. A háromnyelvű kiadás ötlete és megvalósítása önmagáért beszél, jelentősége, jelképes ereje nyilvánvaló. Eminescu szellemének vonzáskörében az igaz művészet embereket egymáshoz közelítő szép üzenete szólal meg, hitvallásos érvénnyel. A kötet formailag is kitűnő, tipográfiája ízléses, gondos. Vasile Pintea rajzai sugallatosan szépek. Az első hatszáz, a fordító kézjegyével megjelent számozott példány bibliofil kiadásnak számít.
Ha az egyébként kiváló minőségű papír színe nem változna az egyes köteteken belül, örömünk az első pillantásra teljes lehetne.
A szép kötetet, amelynek varázsát Eminescu remekműve, a méltó német és magyar fordítás, az együttes kiadásban kifejeződő szellemiség és a könyvbarátot meghódító tipográfia határozza meg, Nicolae Balota szintén háromnyelvű előszava vezeti be. A joggal tekintélyes és rokonszenves irodalomtörténész és kritikus avatottan és a rá jellemző művészi érzékenységgel méltatja a művet, jellemzi a kivételes képességű műfordítót és ennek a kiadásnak a jelentőségét.
Bevezető esszéjét mindhárom nyelven elolvastam. Sajnos, nem tudok enyhébb kifejezést találni: Balota szép és kulturált szövegét a magyar fordítás egyszerűen megcsúfolta. Ez a szöveg alatta van annak a szintnek, amelyet még elemezni lehet. A névtelen fordító egyszerűen nem érti a román szöveget és nem tud magyarul. Bizonyításként az egész szöveget kellene idéznem, a rövidség kedvéért azonban kénytelen vagyok az első mondattal megelégedni: „Goethe, a fenséges költőfejedelemnek, Ekkermannal folytatott beszélgetései során 1827-ben olyan kijelentést tett, amely azt az időszakot különös dicsfénnyel övezte és a kor egész úttörő szellemi irányzatát megvilágította.“ Balota szövege ezzel szemben így hangzik: „Intr-o convorbire din 1827 a lui Goethe cu Eckermann, augustul poet rostea cuvintele pe care timpul le va înconjura cu o aură specială, aceea care luminează formula deschizătoare de epocă”.
Érvelni, azt hiszem, ezek után felesleges. Különben szándékosan nem a legrosszabb és a legzavarosabb mondatot választottam ki a fordításból, hanem a legelsőt, amely csak ízelítőt ad abból, ami következik. Persze, bővebb példaanyagon sokat lehetne derülni, nekem azonban elment a kedvem a nevetéstől. Elment, mert egy háromnyelvű és ilyen jelentős Eminescu-kötetben, amely a műfordításirodalom jelentőségét és színvonalát is példázza, ilyen otromba merényletet elkövetni egy tudós irodalomtörténész választékosan megfogalmazott gondolatai és a magyar nyelv ellen, több mint hiba: bűn.
Nem egyszerűen a fordító-ferdítőt hibáztatom, hanem mindenekelőtt azokat, akik ezt a szöveget nyomdába küldték és egy ilyen kivételes értékű kötetnek megbocsáthatatlan erkölcsi kárt okoztak. Távol áll tőlem az, hogy a fiatal könyvkiadó, a Fáklya nagyon becsületes és jó szándékú teljesítményét lebecsüljem. Ellenkezőleg, éppen a teljesítmény egészének szintje nevében tiltakozom a felelőtlen hanyagság és felületesség ellen, amely egy egész kiadói közösség munkájára vet rossz fényt – érdemtelenül.
Az Utunk és A Hét múlt heti száma egy jelentős, értékes művészeti kiadvány magyar fordításának hasonló jellegű hibáira hívta fel a figyelmet. Persze, elszigetelt esetekről van szó, hiszen kitűnő fordítóink és fordításaink vannak. Annál inkább szükséges, hogy a kontárságnak, a hitelrontásnak, az avatatlanok garázdálkodásának egyszer s mindenkorra útját álljuk s az ilyen hibák elkövetésének a lehetőségét is kiküszöböljük.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.