Azt hihetné az ember, hogy a kánikula fülledtsége nem kedvez az értekező prózának, s nyáron kellemesebb az úgynevezett könnyű olvasmányok múlandó hullámai között lubickolni. Szerencsére az irodalom különböző műformáinak érvényesülését nem a szó szűkebb értelmében vett időjárás határozza meg.
Lapjaink utóbbi számaiban jó néhány kitűnő esszét és kritikai cikket, jegyzetet olvashattunk – többnyire prózaírók vagy költők tollából. (A kritikus az utóbbi megjegyzést nem keserű szájízzel, legfeljebb önkritikusan fűzi mondandójához, meggyőződése ugyanis, hogy a bírálatot mint az irodalom önmagáról alkotott tudatát a különböző műformák művelői közösen alakítják ki, és az esztétikai gondolkodás korántsem a kritikusok privilégiuma, sőt…)
Bálint Tibor, akinek joggal kiérdemelt prózaírói tekintélyét az elmúlt évadban a Sánta angyalok utcájának kivételes színpadi sikere öregbítette, az Utunk ez évi 29. számában Az emlékezet állandósága, avagy hagyomány és korszerűség címmel adott közre remek esszét. Az írásához toldott és rokonszenvesen szerénykedő megjegyzés ellenére irodalmunk legsajátosabb és időszerűbb kérdéseiről ír, a műhelygondjait minden hivalkodás nélkül elméletileg is általánosítani tudó író meggyőző és továbbgondolásra késztető hangján. Sértő lenne, ha az írásában kirajzolódó széles körű magyar és világirodalmi tájékozottságát emelném ki – hiszen ez egy író esetében természetes kellene hogy legyen, ugyebár –, ehelyett inkább az érvelés és az összegezés érettségére, elmélyültségére, következetességére és bátorságára szeretném felhívni a figyelmet. Hagyomány és korszerűség bonyolult – és sokszor indulatosan túlbonyolított – problémáiról a tapasztalatra épülő biztonság higgadt-fegyelmezett szenvedélyével szól, azzal a szenvedéllyel, amelyből az értelem fehér izzása születik.
Az irodalmi korszerűség valóban irodalmi és valóban korszerű értelmezéséért éppen úgy megalapozott érvekkel száll síkra, mint amilyen elegáns fölénnyel cáfolja a felületes modernkedés híveinek kategorikus állításait. Bár nem szeretek idézgetni, egyik lényeges következtetését mégis ide másolom: „Pedig a korszerűség nem technikai variációk dolga – elsősorban nem is a stílusirányzatoké. Az eredeti és mai írás az eredeti tehetség különvéleménye a máról, s ha ez a vélemény súlyos, jól megalapozott, szerencsés esetben áthallatszik a holnapba is. A modernség a személy szerint átszenvedett egyszeri lét költői elvonatkoztatása, s minél inkább közeledik a közös léthez, annál inkább reménykedhetik abban, hogy igaznak és valóban művészinek fogadja el az a közösség, amelyben élnünk adatott…“
Bálint Tibor írása szerintem azért is figyelemre méltó, mert az irodalmi közgondolkodásunkban végbemenő tisztázódási-érlelődési folyamatról tanúskodik, az irodalmi fejlődésnek arról a tendenciájáról, amely az elkötelezettség és a maiság még következetesebb érvényesülése felé mutat anélkül, hogy az esztétikum sajátosságait a legkisebb mértékben is elhanyagolná vagy a művészi megvalósítás lehetőségeinek sokféleségét tagadná. Bálint Tibort művészetének egyetlen ismerője sem vádolhatja tradicionalizmussal vagy az irodalom szerepének leszűkített értelmezésével, novellái, majd regényei éppen irodalmunk sokszínűbbé válásának jegyében születtek és művészi világának határozott egyéni jellegével tűntek ki – szava már csak ezért is nyomatékos. No meg természetesen azért is, mert nem kinyilatkoztat, hanem érvel, s meggyőző okfejtése az ítélethez, a vélemény kialakításához vezető dialektikus utat is felvázolja.
S ha már az érett és tisztázó irodalmi gondolkodás örvendetes jeleiről van szó, nem mulaszthatom el, hogy legalább futtában ne utaljak Lászlóffy Aladár két azonos című (Nono!) jegyzetére az Utunk ez évi 29. és 30. számából. Mindkettő okos érveléssel és polemikus szenvedéllyel figyelmeztet arra, hogy a véleménymondás alapja az irodalomban csak a tudásra és felelősségérzetre alapozó elemzés lehet s a tudálékoskodó felszínesség éppen olyan káros, mint az elfogultságból táplálkozó vagdalkozás.
Elvi szinten mozgó tisztázó eszmecseréink az ilyen és hasonló írások révén konkretizálódnak az irodalmi alkotás és élet erjesztő, gondolkodásra és munkára serkentő lendítő erőivé.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.
