Nem új felfedezés: az irodalmi és művészeti díjak odaítélését hagyományosan megosztott visszhang fogadja. Akármilyen körültekintően és tárgyilagosan is igyekeznek eljárni a különböző zsűrik, a reális értékek elismerése felett érzett örömhöz rendszerint a joggal vagy jogtalanul szintén érdemesnek vélt művek mellőzése miatti méltatlankodás keveredik. Ettől a hagyománytól irodalmi életünk minden bizonnyal az írószövetség 1973-as díjainak esetében sem fog eltérni, noha a sajnálatos késlekedés miatti időbeni távolság talán csillapítja a szenvedélyeket.
Mint minden évben, a kortárs román irodalom kimagasló alkotóinak – ezúttal például Alexandru Philippidének és D. R. Popescunak – a megtisztelő társaságában a díjazottak között találjuk a nemzetiségek jó néhány írójának a nevét is. A kölcsönös bizalom, megbecsülés és együttműködés demokratikus gyakorlatának megfelelően az utóbbiak díjainak odaítélésekor a zsűri szerepét az írószövetség bürója mellett működő nemzetiségi bizottság tölti be.
A nemzetiségi bizottságnak a romániai magyar irodalom díjra érdemes műveinek kiválogatásakor korántsem volt könnyű dolga, hiszen az 1973-as kiadói év gazdagnak és sokrétűnek bizonyult, mindenekelőtt a költészet, a műfordítás és az irodalomkritika, irodalomtörténet, esszé területén. (Sajnálatos, hogy nem mondhatjuk el ugyanezt a regényről s még kevésbé a drámáról!)
A zsűrinek tehát a bőség különben örvendetes gondjaival kellett szembenéznie abbeli igyekezetében, hogy a megszabott számú díjat a reális értékek között is szükségképpen válogatva a legigazságosabban ítélje oda. Talán nem árulok el illetéktelenül műhelytitkot, ha elmondom: a különösképpen felelős ítéletalkotást, igényességet és alapos mérlegelést feltételező gondok ellenére a nemzetiségi bizottság részletes és érdembeli vita után – most első ízben – nem szavazattöbbséggel, hanem közmegegyezéssel, egyhangúlag döntött a díjak sorsa felől. Azon túlmenően, hogy valóban kitűnő műveket sikerült díjazni, azon túlmenően, hogy vannak olyan műveink, amelyek ezt lehetővé tették – az idei díjkiosztásban ezt a közmegegyezéses egyetértést vélem a legörvendetesebb, legígéretesebb, legbiztatóbb jelenségnek.
Mindjárt oszlassunk el egy félreértést.
Nem arról van szó, hogy a zsűri, illetve a nemzetiségi bizottság tagjainak mindenben azonos az esztétikai ízlése, minden részletkérdésben talál az értékítélete, mint ahogy arról sem feledkeztünk meg, hogy a vélemények eltérése és elvi összecsapása, a különböző stílusirányzatok, alkotási eljárások vagy alkotó egyéniségek érvényesülése és, versengése természetes és szükséges mozzanata az irodalmi élet folyamatának. A díjazott írók és művek listája meggyőzően tanúsítja, hogy nem valamilyen esztétikumellenes uniformizáló törekvés nyert itt teret. Aki ismeri Hervay Gizella, Méliusz József, Sütő András és Szemlér Ferenc kitüntetett alkotását és eddigi életművét, jól tudja, hogy írói alkatban, irodalomtörténeti múltban, az indulás körülményeiben, a valóság felfogásának és kifejezésének módjában, stílusban és esztétikai eszményben rendkívül eltérő és különböző alkotókról van szó. (Nyugodtan a díjazottak közé számíthatjuk a legifjabb nemzedékhez tartozó Györffy Kálmánt is, akinek Csöndes hétköznapok című Forrás-kötete csak azért nem kaphatta meg – a szabályok értelmében – az ígéretes pályakezdés díját, mert előzőleg már, szintén a nemzetiségi bizottság tagjainak a javaslatára, a KISZ díjával jutalmazták.)
Az egyöntetűség tehát – ismétlem – nem egyformásítási törekvés, még csak nem is taktikus kompromisszum eredménye, hanem annak a minden dogmatikus merevségtől, türelmetlenségtől, kizárólagosságtól mentes irodalmi szemléletmódnak az érvényesülése, amely az alapvető elvi-esztétikai kérdésekben való egyetértésre építve kedvező feltételeket biztosít a sokszínűségnek, a különböző alkotási eljárások és egyéniségek kibontakozásának és a maga adott keretein belül a szellem szabadságának. Mindez egy olyan irodalmi légkör meghonosodásának, a jele, amelyben a véleménykülönbségek, a vitás kérdések a közös ügy, a közös gond és felelősség jegyében oldódhatnak meg, amelyben csökken a lehetősége annak, hogy mondvacsinált vagy felnagyított jelenségek, felfogásbeli különbségek, egyes tájegységekhez, stílusirányzatokhoz, irodalomtörténeti áramlatokhoz vagy nemzedékekhez való vélt vagy tényleges kapcsolódás alapján részekre hasogassák az irodalmi fejlődés egységes folyamatát, személyeskedő, elvtelen vitákat és ellentéteket provokáljanak, feloldhatatlan ellentétekké próbálják mélyíteni a reális és szükségszerű alkati, stiláris, ízlésbeli stb. eltéréseket. Ennek a légkörnek az általánossá válása létfontosságú, ha azt akarjuk, hogy az írók, mondvacsinált vagy kicsinyes viszályoktól megszabadulva a közügynek, az az a közösség ügyeinek szentelhessék – a maguk sajátos módján és mindenekelőtt művek formájában – alkotó energiájukat. Nemzetiségi irodalmunk helyzetének, feladatainak és távlatainak reális felmérése egyaránt arra int, hogy mindent megtegyünk ennek érdekében.
Az irodalmi élet egészsége iránti érzékeny, gondra, irodalmunk elvi-esztétikai egységének erősítésére megszívlelendő tapasztalatok súlya késztet bennünket. A feltételeket az egységhez mindenekelőtt a művek teremtik meg, mint ezúttal, a díjkiosztás esetében is. Méliusz József Sors és jelképét – avagy egy erdélyi utazás regényét 1943-ban – és Sütő András Istenek és falovacskák című esszégyűjteményét minden különbözőségük ellenére a valósághoz és a közösséghez való viszonyuk, azonos elkötelezettségük rokonítja mélységesen. Mindkét író más-más módon és más-más eszközökkel arról beszél – önmagunkat, emberségünket, eszményeinket és azok megvalósulását vallató nyíltsággal és őszinteséggel –, ami számunkra a legfontosabb: a romániai magyar nemzetiség létéről, sorsáról, anyagi és szellemi életéről, magától értetődő szoros egységben a román néppel, az adott történelmi és földrajzi környezettel. A román nép és az együttélő nemzetiségek közös harcokban próbált és a szocializmus eszményeinek jegyében elmélyülő és görcsöket feloldó testvérisége, az együttélés elmélete és gyakorlata az érintkezés tanulságai állnak ezeknek a műveknek a fókuszában, a gondolati és esztétikai érettség magas fokán.
A hűség az országhoz és a szülőföldhöz, a nagyobb és kisebb közösséghez, amelyből vétettünk, az anyanyelvhez, amelyen szólunk, a kötelező hagyományokhoz, amelyek a testvériség hagyományai is egyben, a meggyőződés, hogy mindezt a szocialista építés folyamatában érvényesíthetjük és vihetjük tovább – íme, ez alakítja ki ezeknek a műveknek a gondolati-erkölcsi gerincét. A hétköznapi tárgyiasságot és a meditatív érzékenységet nagyon korszerű lírává szintetizáló Hervay Gizella versei is ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódnak a maguk eredeti módján. Szemlér Ferenc rég megérdemelt díja – Zaharia Stancu A piros fa című kötetének fordításáért és a román költészetet tolmácsoló műfordítói életművéért – rendkívül találóan egészíti ki nemzetiségi irodalmunknak az előbbi három művel már felvillantott színképét, arról nem is beszélve, hogy a költő szintén 1973-ban megjelent Kései kaszálás című verskötete a klasszikus érettség szintjén megfogalmazott tartalmaival vall ugyanerről az elkötelezettségről. A romániai magyar irodalom fennállása óta feladatának tartja a kölcsönös megismerésen és megbecsülésen alapuló testvériség szolgálatát a műfordítás révén is.
Szemlérnél maradva: 1940-ben adta ki Mai román költők című antológiáját, azóta a klasszikus és a jelenkori román költészet számos kimagasló alkotójának ihletett tolmácsolójává szegődött, s a sort most azzal a Zaharia Stancuval folytatja, akinek irodalmi és közéleti tevékenysége is példázza a figyelem és a megértés kölcsönösségének termékenyítő fontosságát és erejét. A magyar irodalom egyik élő klasszikusa nemrég megrázóan szép írásban arról beszélt, hogy a szomszédos népek irodalmai közti fordításban különösen a versek kaptak „szívből kelt tolmácsolást“. Szemlér példája és díja mindenben igazolni látszik ezt a megállapítást.
A díjazott művek meggyőzően tanúsítják, hogy a romániai szocialista kultúra részét alkotó hazai magyar irodalom gyakorlatában a valóság időszerű folyamataihoz való kapcsolódás, a pártos írói elkötelezettség milyen teljes egységet alkot a nemzetiségi kötöttséggel, felelősségvállalással, a román nép és az együttélő nemzetiségek testvériségének szolgálatával. Méliusz József és Sütő András különböző időszakokban született és mégis azonos eszmei-történelmi talajból fakadt művei indázó gondolati gazdagságukkal, esztétikai értékükkel és egész létükkel elevenen érzékeltetik a kölcsönös vallomás, a testvéri szóértés jelentőségét, katarktikus és meggyőző hatását minden elfogultság, félreértés vagy hagyományos legendaverseny ellenében. A testvériségnek ez a vállalása, a közös eszmények, a szocialista humánum szelleme biztosíthatja, hogy az érzékenyen reagáló román íróbarátainkkal együtt és velük teljes egységben hozzá tudjunk járulni a népek, nemzetek egyetemesebb szóértése szép eszményének valóra váltásához is, ahhoz a méltányosabb és igazságosabb világhoz, amelyben az emberiség különbözőségeiből nem ellentét, hanem hasznos kiegészülés lesz.
Románia Szocialista Köztársaság írószövetsége 1973-as irodalmi díjaival, román, magyar, német és ukrán írók szocialista humanista művészetének kitüntetésével ezt az eszmei-esztétikai törekvést jutalmazta. A romániai magyar irodalom alkotásainak díjazásában kifejezésre jutott egyöntetűség ezen az eszmei talajon alakult ki; a díjak és a díjkiosztás értelme ebben rejlik.
Persze, naivság volna feltételezni, hogy a romániai magyar irodalmi életben ezentúl a teljes egyetértés idillje fog uralkodni. A szükséges és fontos elvi vitákba, a fejlődést elősegítő és az igényességet növelő nézetkülönbségekbe ezentúl is belejátszhat személyeskedés, elfogultság, türelmetlenség vagy éppen téves állásfoglalás. A lényeg azonban az, hogy újabb lépést tettünk előre elkötelezett irodalmunk létfontosságú, alapvető kérdéseire való összpontosítás, közösségi tennivalóink hatékony szolgálata útján.
Befejezésül: a nemzetiségi bizottság azt javasolta, hogy az irodalmi sajtóban soroljuk fel azokat a műveket is, amelyeket – a díjak odaítélésével alapjában egyetértve –, egyes tagjai a vita során szintén jelentősnek minősítettek az 1973-as termésből. Íme a lista, műfajokként és azokon belül névsor szerint csoportosítva.
Költészet – Bartalis János: Veresbegymadár; Horváth Imre: Árnyékváltás; Horváth István: Kiáltás halál ellen; széppróza – Fodor Sándor: Megőrizlek; Lászlóffy Aladár: Papírrepülő;
Irodalomkritika, irodalomtörténet, esszé – Bretter György: Párbeszéd a jelennel, Csehi Gyula: A baloldali forrásvidék, Deák Tamás: Boldog verseny, Kovács János: Azonos hullámhosszon, Sőni Pál: Avantgarde-sugárzás;
„Dráma – Kocsis István: Megszámláltatott fák;
Műfordítás románból – Bodor Pál Laurențiu Fulga Alexandra és a pokol, valamint Csiki László Alexandru Ivasiuc Madarak című regényének tolmácsolásáért.
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.