Talán nem veszik rossz néven a kollégáim, ha bevallom, hogy irodalmi lapjaink legutóbbi számaiban a legizgalmasabb, legvonzóbb, legérdekesebb olvasmány számomra a középiskolások magyar irodalmi olimpiájának díjnyertes dolgozataiból közölt szemelvényes összeállítás volt (Utunk, 17. sz.). Ne tessék megijedni, nem azt állítom, hogy a líceumok irodalmi téren jeleskedő diákjai máris jobban és színvonalasabban írnak, mint folyóirataink munkatársai.
Másról van itt szó. A szemelvényesen közölt dolgozatok, túl a tanulók tárgyi tudásán és fogalmazási készségén, arról vallanak, hogy az irodalom történetével most ismerkedő középiskolás fiatalok milyennek látják, mennyire értékelik ezt az irodalmat; bürokratikus kifejezéssel: miként viszonyulnak hozzá. Vajon az irodalom csak elsajátítandó tananyag-e számukra, vagy több ennél: értelem és érzelem, eszmények és magatartás iskolája? Évszámokat és címeket tanultak-e meg, vagy azt az üzenetet hasonították-e lényükké, amely a Halotti beszédtől napjainkig művekké formálódott?
Túlzott és általánosító következtetéseket a legjobbak dolgozataiból persze nem lehet levonni. A versenyen azonban a líceumok mind a négy évfolyamának képviselői ott voltak, s az okosan kijelölt témák lehetőséget adtak arra, hogy a versenyzők tárgyi tudásukon túlmenően elsősorban arról számoljanak be, hogy mit jelent számukra az irodalom. Balassi költészetének emberi világa (I. év), Az én Petőfim (I. év), Ady nem alkuszik (III. év) – mint dolgozat-témák kitűnően alkalmasak arra, hogy a diákok irodalmi-emberi eszményekről valljanak, noha a IV. év versenyzői számára kijelölt tételről (Népi ihletés és modernség Tamási Áron novellisztikájában) őszintén el kell ismernünk, hogy hivatásos irodalomtörténészeinket is meggondolkoztatta volna, összetettségével a kortárs esztétikai törekvésekhez való viszony ágas-bogas problematikájába engedett betekintést.
A fentiek után talán nyugodtan elmondhatom, hogy a díjnyertes diákok és tanáraik megérdemlik a szívből jövő köszöntést. A díjnyertes dolgozatok ugyanis egybehangzóan arról tanúskodnak, hogy az irodalomtörténet tudatformáló, nevelő erejű, gondolat- és érzelemvilágot gazdagító, pallérozó, nemesítő, árnyaló tényezőként hat legtöbb középiskolánkban. S arról, hogy a nagy írók mondanivalója megtalálta az utat a fiatalokhoz, tovább él az ifjú szívekben. Számukra az irodalom vallomás az életről, részvétel a kor társadalmi harcában, állásfoglalás az értelmes, cselekvő, alkotó emberi magatartás mellett.
A nyertes dolgozatok érzelmi telítettsége és gondolati érettsége a legvonzóbb, a legígéretesebb, a leginkább örömet keltő. S ezzel együtt az, hogy ezek az irodalomtörténeti dolgozatok olyan fiatalok szellemi arculatát rajzolják ki elénk, akik a múlt iránti érdeklődésüket a kortárs ember műveltségképeinek egészébe szervesen tudják beilleszteni. Amit tudnak az irodalom történetéről, az nem holt tényanyag számukra, hanem fiatalosságában és romantikusságában is ízig-vérig mai magatartásuk része.
Ezen túlmenően az is őszintén megörvendeztetett, hogy a dolgozatok összefüggéseket felvillantó utalásaiból, idézeteiből széles körű tájékozottságra, olvasottságra lehet következtetni. Akár Petőfiről, akár Adyról vagy Tamásiról van szó, a tudálékosság minden árnyéka nélkül, magától értetődő természetességgel hivatkoznak régebbi és mai írástudók megállapításaira, értékeléseire, az irodalmi fejlődés összefüggéseinek ismeretében. Nemcsak ismeretanyaguk van, hanem erre épülő véleményük is. Mi éppen ez a legfontosabb, a legbiztatóbb.
Ezekből a fiatalokból nemcsak jó irodalomértők, hanem mindenekelőtt gazdag érzelemvilágú és felelősen gondolkodó emberek lesznek. S bizonyára közülük fognak kikerülni a közeljövő írói, irodalomkritikusai, irodalomtörténészei is. (Persze, nemcsak közülük, ezt már azért is remélem, mert különben irodalmunk rövidesen „elnőiesedne“, férfiembert ugyanis csak mutatóban találunk a díjnyertesek között. Hogy miért – ezen érdemes lenne elgondolkodni.) Jó néhányukkal – például az imponálóan érett és felkészült Egyed Péterrel – érdemes lenne irodalmi lapjaink szerkesztőinek máris behatóan foglalkozniuk.
Sokat lehetne és kellene még beszélni az ezúttal harmadízben megrendezett irodalmi olimpia tanulságairól. Én ezúttal csak arról a jóleső bizonyosságról szerettem volna beszámolni, hogy a díjnyertes dolgozatok mottójaként nem egy szerzőre, hanem egy Irodalom történetére vonatkoztatva lehetne odaírni Ady szavait: „Ifjú szívekben élek s mindig tovább.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.
