A szójáték minden jel szerint széles körű kedveltségnek örvend irodalmunkban, s még inkább irodalmi életünkben. Jó néhány írónk szakadatlanul gyártja, szóban és írásban — néha több, néha kevesebb leleménnyel — a szójátékokat, a szóvicceket, amelyek immár irodalmi lapjaink rovatcímeiben is polgárjogot vívtak ki maguknak. Az Utunk utóbbi számaiban rendszeresen olvashatjuk a Humorú tükör-oldalt, beszédes bizonyítékát annak hogy az önkéntelenül humoros jelenségek ellenére sem hagyta cserbe íróinkat a nélkülözhetetlen humorérzék. S nemcsak „főfoglalkozású” humoristáink, mint például Bajor Andor vagy Sinkó Zoltán állítják „humorú tükrüket” az olvasó elé, hanem a groteszk különböző formái iránt eddig is fogékony Bálint Tibor, Fodor Sándor vagy Páskándi Géza mellett Horváth Imre, Kiss Jenő vagy Szabó Gyula is.
Az írások jellege és szintje természesesen váltakozó. A két uralkodó műforma a humoreszk és az irodalmi paródia. Mindkettőnek éltető hagyományai vannak az irodalom távolabbi és közelebbi múltjában egyaránt, mindkettőt szívesen és érdeklődéssel olvassuk. Szellemes ötletek, találó megfigyelések, a fonákságok ellen támadó gúny, irónia, szarkazmus, malícia színezi ezeket az írásokat. Az Utunk „humorú tükre” jó kezdeményezés és vonzó olvasmány.
A legjobb írások egy-egy mozzanata azonban arra figyelmeztet, hogy ennél több is lehetne. Több, magvasabb, hatékonyabb, ha úgy tetszik, komolyabb. Persze, nem a humor rovására, ellenkezőleg, a javára. Félreértés ne essék: nem a humoreszket és az irodalmi paródiát kifogásolom mint műformát, hanem azt, hogy ez a „humorú tükör” csak tördelését tekintve helyezkedik el a lap tengelyében, mondandóját, gondolatiságát tekintve – kivéve egy-két írást – bizony nem oda kívánkozik. A humoreszkek közül egyik-másik felszínes, az irodalmi paródiák utalásai pedig nemegyszer túlságosan belterjesek.
Magyarán: a tétet hiányolom, a szatirikus látásmódot, a szocialista etikával és méltányossággal szembenálló jelenségeket, fonákságokat merészebben, átfogóbban, elmélyültebben támadó szatírát. Persze, tudom, hogy „nehéz szatírát nem írni, de írni még nehezebb” – a szóban forgó oldalak legsikerültebb találatai azonban nemcsak a jogos igényeket táplálják, hanem azt a bizakodást is, hogy az írók leleményéből többre is futná.
Mindnyájan szeretünk nevetni, hálásak vagyunk annak, aki megnevettet – de többet szeretnénk nevetni azoknak a rovására, akik néha lehervasztják arcunkról a mosolyt. Remélem, az Utunk „humorú tükrének” szerzőiben van annyi humorérzék, hogy megértik, nem ellenük beszélek, csupán csak azt szeretném, hogy görbe tükrükben élesebbek legyenek a körvonalak.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.