Korrigálom, amit eddig írtam.
– A kezemben kegyetlen radír van.
Tűz-tornyában egy vak isten ül fenn –
azt olvassa, amit kitöröltem.
(Korrekció)
Hatvanötödik születésnapjának előestéjén verseskönyveit otthonos mozdulattal lapozgatva magam is meglepődtem azon, hogy milyen sok négysorosát tudom betéve, bár egyiket sem memorizáltam tudatosan. Nem hinném, hogy csak a megfogalmazás aforisztikus tömörsége és finoman kihegyezett csattanóssága véste volna emlékezetembe a nevével azonosult műforma remekeit – bár természetesen ez is fontos mozzanat. Sokkal inkább a gondolat mélysége és világossága, a felfedezett és formába öntött igazság költői ereje készített tartós szállást a könyvek lapjain túl is ezeknek a verseknek – a kutató-kereső-viaskodó értelem költészetté csiszolt soklapú kristályainak.
Persze azt, hogy Horváth Imre a gondolat lírikusa, hogy ráció és líraiság kivételes elegye határozza meg költészetének sajátos varázsát, nem most kell megállapítanunk. Annál inkább tudatosításra vár azonban ennek a lírának a gondolati modernsége, az, hogy ívfénye a kortárs ember múltat és jelent válaszokért vallató, bizonyosságot kétkedve kereső szenvedélyének pólusaiból szikrázik ki. S bármennyire is tisztán kikristályosodott e versek gondolat-tartalma, mégsem válik elvonttá, mert sokszor csupán kérdésfeltevéseivel sugallt válaszainak töltése hangsúlyozottan etikai jellegű.
A történelmileg meghatározott különféle emberi magatartások etikai érvényességének vallatása – talán ebben foglalható össze az utóbbi években született négysorosok lényege. Nemcsak nemrég megjelent kötetének Mementók cím alá gyűjtött kitűnő ciklusában szembetűnő ez, hanem első pillantásra más jellegű, a költészet, az alkotás, egyáltalán az emberi élet értelmét feszegető vagy szelíden tűnődő verseiben is.
Szelíd, tűnődő – minden látszat ellenére végső fokon nem adekvát jelzői ezek Horváth Imre költészetének. A füvek és fák félszeg barátja ugyanis mindig harcos és elkötelezett költő volt, s nemcsak abban az időszakban, amikor a „tágabb ének” felé kereste bizonyára jószándékú, de egyoldalú tanácsok nyomán költészetének útjait. Az ő elkötelezettsége és harcossága mélységesen humanista – s évtizedek óta szocialista humanista – költői magatartásában, etikai igényességében fejeződik ki – a szelíd tűnődés eredménye rendszerint elkötelező erejű és éppen ezért harcos gondolat. A szelídség a költő emberi-etikai eszménye, amelyet éppen a barbárság, az embertelenség elleni tiltakozással képvisel. A Horváth Imre költői attitűdjét jellemző halkság az ellentét erejével a gondolat igazát teszi nyomatékosabbá, messzehangzóbbá.
Sokan és sokat írtak már Horváth Imre költészetéről – művészetének árnyaltabb elemzése terén azonban még bőven van tennivaló, s talán nem ártana néhány korrekció sem. Már csak azért is, mert a Korrekció című négysoros költőjét az emberi élet feszültségeinek drámaiságát ritka érzékenységgel észlelő lírikusként is számba kellene vennünk – a Modern szerelmes verstől a legjobb mai négysorosokig ívelő költő remeklések rendjét követve.
Születésnapra köszöntő, jókívánság illik. Talán megbocsátod, Imre, ha e vázlatos sorokban ezúttal inkább arra szerettem volna utalni, a Te egyhangúlag méltányolt és szívünkben-elménkben élő költészeted sokrétűségét, összetettségét, mélységét illetően van még felfedeznivalónk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.