Miközben nemcsak szememmel, hanem minden érzékszervemmel tudomásul veszem, hogy a kifogyhatatlanul sereglő közönséggel zsúfolásig megtelik a hatalmas csarnok, Nagy Imre műveinek felavatásra váró csíkszeredai-zsögödi kiállítási terme, szüntelenül a festő egyik híres képének címe jár az eszemben. Hol volt, hol nem volt…
A kiteljesedésben, a sikerben, a beért eredményben mindig van valami meseszerű. Mint most is abban, hogy erőben, egészségben megért 80. születésnapja tiszteletére szűkebb pátriája a tájba simuló, impozáns, építészetileg modernségében is helyi jellegű képtárat épített nagy művészfiának, itt, Zsögödön, ahol született, élt, dolgozott, festett, s ahová most, íme, ezrek zarándokolnak. Van ebben valami meseszerű, mert igazságtétel, mert tanúságtétel, mert szívet melengetően szép és kerek, egyszerű és tiszta, mert olyan, mint a legkisebb fiú győzelme a népmesében.
A festő, aki soha életében nem futott a siker után, és mindig azt vallotta-példázta, hogy a művészet tehetség és munka együtt, aki a legkülönfélébb divatok idején is festette-mondta a magáét, a szülőföld üzenetét, kivívta a legnagyobb sikert: azt a tiszteletet és szeretetet, amely az első, erre a célra épített Nagy Imre-képtárban materializálódik. Kollégám, aki több mint negyed százada vesz részt a képzőművészeti kiállítások megnyitásán, tárlatok avatásán a földgolyó különböző részein, gyakorlottságához, rutinjához nem illően izgatott, s egyre csak azt hajtogatja, hogy ilyen állandó képtára élő művésznek nincs sehol a világon.
Ebben is van számomra valami meseszerű – Zsögöd mint úttörő a művészet történetében… Nagy Imre világához, Nagy Imre tájaihoz, Nagy Imre élet- és alkotó erejéhez, Nagy Imre művészetéhez talál ez a népmeseszerűség, ez a népmesei igazságszolgáltatás, mindaz, ami most, a megnyitás perceiben, az ünnepi szónokok szavai közben átjárja mindnyájunk lelkét, a meghatott öröm és bizakodás forrásaként. (Régóta ismerem, mégis most láttam először Nagy Imrét is meghatódva – igaz, most is gondosan titkolta.)
A népmese mindig felnevelő kenyere volt az emberi léleknek. Legyen ez biztatónk, eligazítónk, ez az igazi mese a zsögödi fiúról, aki az otthoni tájjal és világgal feltarisznyálva, minden megpróbáltatást kiállva többet nyert, mint a királylány kezét s az öreg király fele birodalmát, annak a közösségnek a szeretetét és tiszteletét, amelyből vétetett s amelyet kivételes erejű, megtartó művészetével gazdagít.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.
