„Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / az emberiségért valamit!” – írta 1846-ban a huszonhárom éves költő. A sors valóban megnyitotta előtte a forradalmi költészet és cselekvés tereit, de arról sem feledkezett meg, hogy ezt a teret alig három évvel később egy gyilkos lándzsával lezárja a fehéregyházi mezőn. A nagy költők élete és életműve után azonban szerencsére nem a fizikai vagy szellemi erőszak őrmesterei tesznek pontot, hanem a népek emlékezete és az utókor történelme ír jövőbe mutató gondolatjelet.
Ez a jel azóta is élete és életműve s nem különben utóélete tanulságainak szüntelen továbbgondolására kötelez.
Utóéletét, amelynek vázlatos számbavételéhez is kötetek egész sora kellene, köréje indázó legendák és nagyon is gyakorlatias vonatkozású események, ünnepek és hétköznapok egyaránt jellemzik. Emlékét, példáját azok érezték, értették és tisztelték igazán, akik tudták, hogy Petőfi nem egyszerűen – bármennyire is kivételes fontosságú – fejezet a magyar irodalom történetben, hanem kötelező erejű örökség és mérték, esztétikában, etikában, emberségben, magatartásban. S mert mindez: mindig és minden időben a haladás legkövetkezetesebb híveinek harcostársa. A költészetben éppúgy, mint a napi politikában.
Így fedezte fel benne – teljes joggal – hatékony szövetségesét a szocialista munkásmozgalom. A költő, akinek egész életművét áthatotta a társadalmi és nemzeti szabadság összefüggéseinek a felismerése, és aki a világszabadságot, a népek szabadságát hirdette, természetszerűleg vált részesévé verseivel és eszményeivel a kizsákmányolás, az ezt szolgáló nézetek és nem utolsósorban a minden fajta nacionalizmus, sovinizmus elleni harcnak.
A román munkásmozgalom már a múlt században felfigyelt Petőfi verseinek erre a szerepére; századunk első évtizedeiben pedig sorozatban jelennek meg Petőfi-költemények fordításai a romániai szocialista munkássajtóban.
Petőfi költészetét nemcsak a munkásmozgalom és sajtó, hanem általában a haladó írók, művészek, politikusok – románok és magyarok egymásra utaltságának, barátságának, közös érdekeinek jegyében és nevében idézték. Petőfi ünneplése a román nép és az együttélő nemzetiségek testvériségének elmélyítésére, a bárhonnan jövő nacionalista előítéletek ártalmasságának és hazugságának leleplezésére adott újabb és újabb alkalmat. 1939-ben például az illegalitásban küzdő Román Kommunista Párt által irányított MADOSZ hetilapja, az Erdélyi Magyar Szó és a kommunista Józsa Béla kezdeményezi Petőfi halálának 90. évfordulójára az ünnepségeket, amelyek során – pl. Fehéregyházán – a burzsoá nacionalizmus legvégletesebb válfaja, a fasizmus elleni összefogás, a királyi diktatúra, a magyar és román burzsoánacionalista uszítás elleni küzdelem jegyében idézik a költő példáját magyarok és románok egyaránt.
Petőfi mindnyájunkat kötelező örökségéhez nemcsak életműve, életművének utóélete is hozzátartozik. Ma, amikor a szocialista Romániában tömegpéldányszámban jelennek meg Petőfi költeményei, ünnepségek, cikkek egész sora emlékezik meg a világszabadság költőjéről – példájának idézését tartalmasabbá és hatékonyabbá gazdagítja, ha azokra gondolunk, akik már évtizedekkel ezelőtt az ő nevének és szellemének jegyében a népek barátságát, testvériségét szolgálták. Petőfi ünnepe mindig arra alkalom, hogy a különböző nyelven beszélők azonos eszmények nevében, közös dolgainkat tisztázva hajtsanak fejet példája előtt, amelynek ünnepi gesztusainkban és hétköznapjainkban egyaránt tovább kell élnie.
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.