Előre kell bocsátanom: Gaál Gáborra elfogultság nélkül emlékezni nem tudok, nem is akarok. Noha tisztában vagyok azzal, hogy az irodalomtörténeti – és történelmi – távlat megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy tárgyilagosan, sokoldalúan elemezzük kivételes jelentőségű életművét, árnyékos oldalaival együtt elhelyezve őt térben és időben egy roppant feszültségű kor koordinátái közé, lenyűgöző egyénisége nem engedi meg a hűvösen szenvtelen hangvételt. Félreértések elkerülése végett: elfogultságom nemcsak a személyes emlékek varázsából fakad, nemcsak köszönet a néhány rövid és zaklatott év során tőle kapott és egész életemre szóló, kötelező útravalóért; ezt az „elfogultságot” tovább erősítette és erősíti ma is egyre teljesebben kirajzolódó, nagy művek nélkül is hatalmas, s az időben tovább növő életműve.
A mű, amely mérhetetlenül több, mint a leírt sorok összessége, sőt több a Korunk, majd az Utunk általa szerkesztett évfolyamainál is. Ez az életmű: egy szellemi, írói magatartás, szint és igény, értéket és mértéket teremtő, szét- és továbbsugárzó, vallató és vállalásra kötelező példája.
Ezért hiszem, hogy Gaál Gábor, a szerkesztő, a kritikus, a filozófus, a harcos marxista értelmiségi életműve, megszívlelendő tanulságaival együtt, ma, húsz évvel korai és fájdalmas halála után változatlanul időszerű, élő, nemcsak értékelésre, hanem mindenekelőtt értékesítésre váró, nem egyszerűen az irodalomtörténeti igazságtevés, hanem a romániai magyar irodalom egészséges fejlődése érdekében. Nem Gaál Gábor emlékének – elsősorban magunknak tartozunk ezzel.
Természetesen nem lehet egy rövid emlékezés feladata akárcsak felvázolni is a fenti megállapítás mellett szóló összes érvet, már csak azért sem, mert ehhez egész művének és életútjának sokoldalú, elmélyült elemzése lenne szükséges. Az első lépések ezen az úton már megtörténtek, levelezésének rövidesen megjelenő kötete majd újabb alkalmul szolgál ahhoz, hogy egy legenda a köztudatban termékenyítő valósággá lombosodjék. Ezúttal csak legvitatottabb időszakának, a felszabadulás utáni években kifejtett tevékenységének néhány mozzanatát szeretném felidézni, a teljesség igénye nélkül, de a teljesebb igazság érdekében.
Amikor a Horthy-fasizmus által évekig némaságra – de milyen beszédes volt ez a némaság! – kényszerített, a háború örvényébe sodródott Gaál Gábor hazatérve ismét megszólalhat, folytatás és az újat kezdés mozzanatait dialektikuson egyesítve, árnyalatokig menő pontossággal és éleslátással mérte fel a romániai magyar irodalom és szellemi élet előtt álló feladatokat. A „napiparancsok”, az Utunk G. G.-vel szignált rövid vezércikkei, majd a nagyobb lélegzetű tanulmányok – ma olvasva is – a rendkívüli körülmények között is gondosan mérlegelő, távlatosan és széles összefüggések között látó, harcos kommunista értelmiségit, gondolkodót és szenvedélyes publicistát idézik elénk.
A szerkesztőt, az irodalompolitikust, a kritikust és az ideológust, aki maradéktalanul megértette, hogy a fasiszta iga alóli felszabadulás történelmi ténye s a román népi demokrácia születése, a szocialista forradalom kibontakozása mit jelent az egész ország és azon belül a magyar nemzetiség számára. A Korunk egykori szerkesztője, aki az alkotó marxizmus nemzetközi kisugárzású magyar fórumát teremtette meg a harmincas években a romániaiság jegyében, ekkor is pontosan tudja, mit és hogyan kell tenni.
Az Utunk beköszöntő vezércikkének hangütése („A történelem szabadító ténye a művelődés új életformáit és új élettartamait: a népi demokrácia életformáit és élettartamait tette időszerűvé… Mindannyiunk előtt most egy nemzetiség dolga s egy új foganású világ pompázó képe áll, sorsunk ez újból újat váltó mély pillanatában.”) éppen úgy erről tanúskodik, mint az, hogy a következő cikkek a közvetlen politikai agitáció, a választás szolgálatában állnak, a napi kérdések és a történelmi sorskérdések távlatos összefoglalásával, a nemzetiség és művelődésének egyetlen lehetséges útját a román népi demokrácia győzelmében látva. És amikor a romániai magyar irodalom szilárd elvi tartalmú egységének kialakításáról és az országépítő feladatokban a maga sajátos módján való részvételéről ír, újra az idő törvényeinek „hű meghallója”: napi politikai, történelmi, nemzetiségi és esztétikai értelemben egyaránt. Író és irodalom a népi demokráciában című nagy tanulmánya 1947-ben a romániai magyar irodalom feladatait úgy jellemzi, hogy érvei és következtetései – egy-két, a pillanat-megszabta árnyalattól eltekintve – maradéktalanul kiállják az idő próbáját, valóban a továbbfejlődés, a szocialista eszmeiségű és magas művészi szintű, az egész ország szellemi életébe beilleszkedő, a testvériséget szolgáló és ugyanakkor hagyományait alkotó módon folytató romániai magyar írás elvi alapjait fogalmazza meg. Felszabadulásunk harmincadik évfordulójának előestéjén nyugodtan elmondhatjuk, hogy Gaál Gábor, a Román Kommunista Párt politikáját követve, az alkotó marxizmus–leninizmus szellemében kifejtett munkásságával mai irodalmunk megszületésében elévülhetetlen érdemeket szerzett: azok közé tartozik, akik irodalomtörténetet teremtettek.
Ezekben az években Gaál Gábor munkásságában az irodalomkritikus, a közéleti harcos és a nagy tudású, nagy hagyományokon nevelkedett, az irodalom, a művészet fejlődéstörvényeit értő és érző marxista esztétikus maradéktalanul összefonódott. Akkori célkitűzéseit – mutatis mutandis – ma is folytathatjuk az egész romániai szocialista kultúra részét alkotó nemzetiségi irodalmunk elvi egységének, hatékonyságának, társadalmi-esztétikai funkciójának kiteljesítése érdekében.
Idézetek egész seregét sorolhatnám fel. Elégedjünk meg csak eggyel: „Megkezdődött a teljes élet teljes átemberiesítése… Az író és irodalom feladata nem a nagyméretű változások felsorolása, hanem az alkotás feszültségeivel való tudatosítása. Hisz a kor maga hiába nagy, ha vonásait az író nem önti át műremekké.” Érdemes lenne különben nyomon követni Gaál Gábor egész érvelésmódját, példáit, az összefüggéseket, amelyek közt az irodalom kérdéseiről beszél. Ezek a legkevésbé sem mutatnak az olyan dogmatikus leegyszerűsítések felé, amelyek végső fokon ellene fordultak s létrehozták azt a Gaál Gábor-problémakört, amelyet fővonalaiban megoldott az idő, de amelynek irodalmi-esztétikai-irodalomtörténeti vetületeit tisztázni változatlanul feladatunk. Sem az időszak, sem Gaál Gábor nem szorul olcsó mentegetésre, magyarázkodásra: helye itt csak a körültekintő marxista elemzésnek lehet, amely elhatárolja magát minden, Gaál Gábort kisebbítve az általa képviselt magatartást támadó szándéktól.
Ne felejtsünk, hanem értékeljük és elemezzük – hogy teremthessünk, olyan irodalom és irodalmi élet sodrában, amelyben Gaál Gábor példája az elkötelezett műalkotás és írói magatartás igényét és mértékét jelenti, az idő mai szintjén.
Megjelent A Hét V. évfolyama 33. számában, 1974. augusztus 16-án.