„Ha a romániai magyar irodalom viszonylatában műfordításról esik szó, elsősorban a román irodalom tolmácsolására gondolunk. A klasszikus és kortárs román irodalomból fordítottunk ugyanis a legtöbbet, összehasonlíthatatlanul többet, mint más irodalmakból együttvéve.” Ezzel a kétségtelenül igaz megállapítással kezdi Fodor Sándor az Igaz Szó ez évi 4. számában megjelent Hol tartunk? című cikkét a román irodalom magyarra fordításának kérdéséről. Írására nemcsak azért érdemes odafigyelni, mert meggyőző érvekkel bizonyítja a fordítások szükségességét, politikai, társadalmi, irodalmi hasznát, hanem azért is, mert a válogatás szempontjait és az átültetések minőségét illetően nagyon lényeges javaslatokat fogalmaz meg.
Cikkét szerencsésen egészíti ki Dan Culcernek ugyanebben a számban közölt jegyzete, amely a hazai magyar irodalom román tolmácsolásának problematikáját közelíti meg, mindenekelőtt a szelekció vonatkozásában, Fordítás és protokoll címen.
Mindkét szerző és mindannyiunk számára világos, hogy itt nem elvont irodalmi műhelyproblémáról van szó, hanem a kölcsönös megismerés testvériségünket elmélyítő, tartalmasabbá tevő ügyéről. Vitathatatlan – s ezt Fodor és Culcer egyaránt hangsúlyozza –, hogy az utóbbi években ezen a téren is szembetűnő a fejlődés, az örvendetes gyarapodás A számbeli arányok növekedése azonban szükségszerűen új kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyeknek a megoldása kiadóink, lapjaink, műfordítóink és kritikusaink közös gondja kell hogy legyen.
Éppen ezért szeretnénk a két cikkhez néhány megjegyzést fűzni. Mindenekelőtt: a műfordítások fontosságával mindnyájan egyetértünk, ez az egyetértés azonban nem materializálódik kellőképpen az irodalmi és művelődési lapok hasábjain. Fehér holló a műfordítás kérdéseit egyes művek tüzetes elemzésével konkretizáló szakkritika. Verseskötetek és prózai művek hosszú sora jelenik meg anélkül, hogy irodalmi lapjaink recenzensei és kritikusai részletesebben kitérnének arra, hogy a román vagy a romániai magyar író gondolatai miként öltöttek testet a másik nyelv közegében. Olyan teljesítmények, mint például Fundoianu vagy a maiak közül Emil Giurgiuca versei magyarul vagy Székely János költeményeinek reprezentatív válogatása románul – hogy csak a legutóbbi köteteket említsem – szinte egyáltalán nem találtak visszhangra. Sütő nagysikerű könyvének, az Anyám könnyű álmot ígérnek román változatáról vagy Titus Popovici kisregényének magyar szövegéről csak udvarias mondatok láttak napvilágot. Ez a nemtörődömség annál is inkább érthetetlen, mert bonyolult nyelvi problémákat felvető művekről van szó, amelyek esetében a fordítás minősége szükségszerűen nemcsak a szóban forgó könyv hatását befolyásolja, hanem azt a képet is, amit a román, illetve a romániai magyar olvasó irodalmunkról kialakít. Ezen a helyzeten sürgősen segíteni kell, s szerkesztőségeinknek a gyakorlatban is kell érvényesíteniük mindazt, amit a kölcsönös műfordítás fontosságáról tudnak és vallanak.
Sajnos, a mindennapos gyakorlatban csak a kirívóan rosszul fordított művekre terelődik figyelem, amelyek bő teret nyitnak a kritikusok ironizáló hajlamának kiélésére. Persze, ez is jó, a kontárságot határozottan és keményen vissza kell utasítanunk, a fordítói munka elemzése azonban nem szorítkozhat csak ennyire.
A másik kérdés: a kölcsönös megismerés szolgálatában végzett munkát a műfordítás mellett a rendszeresebb tájékoztatásnak és népszerűsítésnek kell kiegészítenie. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül példás kezdeményezés a Tribuna kerekasztal melletti megbeszélése a Tolmács nélkül című interjúgyűjtemény problematikájáról. Mindnyájunknak csak hasznára volna, ha a szépirodalmi művek is hasonló figyelmet keltenének, és az alkalmi recenzálást túllépve irodalmi folyóirataink a fővárosban éppen úgy, mint vidéken, az eddiginél nagyobb mértékben válnának közös irodalmi gondjaink széles körű megbeszélésének fórumává.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.
