Gálfalvi Zsolt (Marosvásárhely, 1933. nov. 30.) — irodalomkritikus, esszéista. ~ György
bátyja.
Középiskoláit szülővárosában végezte (1951). A Bolyai Tudományegyetemen magyar
nyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett (1955). Első írását a marosvásárhelyi Népújság közölte 1949-ben. 1951-től kezdve — egyetemi tanulmányainak végzésével párhuzamosan — az Utunk szerkesztőségében dolgozott, majd 1956-tól az Igaz Szó belső munkatársa, 1962-től főszerkesztőhelyettese. Egyidejűleg 1967 és 1969 között a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatója. 1969-ben Bukarestbe költözik, ahol előbb az Előre, 1970–71-ben A Hét főszerkesztő-helyettese; 1971 és 1975 között a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetője, 1975-től A Hét főmunkatársa. Tagja a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürójának, s 1977-től az Írószövetség Vezető Tanácsának.
Válogatta és előszóval látta el Szentimrei Jenő Versek c. kötetét (1963); társszerzője az
Irodalmi szöveggyűjtemény c. XII. osztályos tankönyvnek (1968). Az Utunk, Igaz Szó, A Hét, Új Elet, Előre hasábjain közölt irodalmi és színházi kritikáin kívül román és német
folyóiratokban is jelen van tanulmányokkal, esszékkel. A romániai magyar irodalomkritika képviseletében rendszeres tagja az országos színházi versenyek zsűrijének.
Első kötetébe (Írók, könyvek, viták. 1958) pályája első szakaszában született irodalomkritikai cikkeit és tanulmányait gyűjtötte össze: a korszak irodalmának legfontosabb kérdéseihez és műveihez fűzött megjegyzéseket, irodalompolitikai eszmefuttatásaiban a realizmus lehetőségei és az irodalom népi elkötelezettsége mellett szállt síkra. Az írás értelme c. második kötetében (1977) két évtizedes kritikusi irodalomeszményeit igazolja Asztalos István, Balogh Edgár, Farkas Árpád, Kacsó Sándor, Kovács György, Majtényi Erik, Nagy István, Sütő András, Szász János, Szemlér Ferenc, Szilágyi István és más kortárs írók, költők újabb műveinek elemzése alapján. Gyakran idéz meg alkotókat a romániai magyar irodalom régibb nemzedékeiből, így Dsida Jenőt, Tompa Lászlót; mindenkor figyel a magyar–román irodalmi kapcsolatokra, kortárs román írók (D. R. Popescu, Marin Preda) kiemelkedő munkásságára. E kötetéből sem hiányoznak az irodalmi alkotás elvi kérdéseit fejtegető írások; tanulmányaiban mindig jelen van az irodalom és a nemzetiségi sors elválaszthatatlan kapcsolata (Az önismeret elkötelezettsége).
Irodalmi témájú közírói, kritikusi tevékenysége nemegyszer alakítóan szólt bele a romániai magyar irodalmi közhangulatba: 1956 nyarán az Utunkban közölt interjújában élesen állást foglalt a dogmatikus beszűkülés ellen, Illyés Gyula Kézfogások c. kötetéről írt recenziója 1957 januárjában elfogultságok ködét oszlatta.
Élénk visszhangot vált ki 1981-ben indult „élő irodalmi folyóirata”, a bukaresti televízió
magyar műsorában ismétlődő Sokszemközt; ez mint kortárs romániai magyar írókról készített portrésorozat hűséges tükre a romániai magyar írásbeliségnek, közgondolkodásnak. Egyik bírálójának megállapítása szerint az irodalomkritikus demokratikus nyíltsággal enged teret beszélgető partnereinek, ugyanakkor saját esztétikai-irodalmi nézeteit is hangsúlyozottan kifejtve. Így váltak tévéinterjúi vitafelek, pályatársak vagy barátok kötetlen eszmecseréjévé, soha nem magánügyekről.
(B. Gy.)
GÁLFALVI ZSOLT 80 ÉVES
Ágoston Hugó: A szóértés paradoxona és felelőssége
Gálfalvi Zsoltról azért szeretek köszöntőt írni születésének kerekebb évfordulóin – különösen pedig most, amikor, ha jól értettem, „neki szól a dal”, nemcsak róla, a nyolcvanéves ünnepeltnek készül emlékkötet –, mert semmit sem kell előrebocsátani, megmagyarázni, kevés szóból is azonnal értjük egymást. És mert jó felidézni a szerkesztőségi időket, a régi beszélgetéseket, élményeket.
Munkatársi kapcsolatunknak volt egy intenzív bő évtizede. Gálfalvi Zsolt élete utolsó nagy sajtós kalandjaként vállalta el 1990-ben a főszerkesztői tisztséget A Hétnél, tulajdonképpen megmentve a kiadványt.
Igaz, hogy a rengeteg adminisztratív teendő és a tornyosuló gazdasági nehézségek miatt nem sikerült teljesen olyan elvi-közéleti lapot csinálnunk, amilyent megálmodott – de majdnem olyant igen. (Szerény kiegészítésként: akkoriban a magam részéről még el tudtam volna képzelni további fontos vállalásokat, de – többé-kevésbé ismert okoknál fogva és furcsa körülmények között – ezek meghiúsultak, és most már örvendek,
hogy számomra is a Gálfalvi-féle A Hét volt a csúcs.)
Zsoltot akkoriban, miután visszatért a laphoz, s már sűrűbben találkoztunk és többet beszélgettünk, elsősorban az okosságáért tiszteltük. A múlt időt csak azért használom, amiért a többes számot – az a rendkívül vegyes bukaresti társaság régen feloszlott, Zsoltot pedig továbbra is tisztelem és szeretem, de már régóta nem csak az okosságáért.
Két okból külön is csodáltam. Először: hogy olyan korán kezdte a pályáját. Ezt tiszteletreméltónak találtam, az utóbbi időben inkább megindít. Gyermekfejjel azokban az időkben mélyvízbe kerülni…
Tudom, hogy a gyermekfejek – Gálfalvi Zsolton kívül is voltak még páran – akarták is, vállalták is a kalandot, mert a felelősségen túl azérvényesülés lehetőségét látták benne, és mikor nem akartak a fiatalok érvényesülni? Kalandot mondok, mert azt az akkori ifjonti „elkötelezettséget” és „helytállást”, vagy mondjam úgy, megfelelés-igényt, mostani fejemmel még meghatóbbnak találom.
Huszonnégy éves voltam, amikor megvettem Zsolt Írók, könyvek, viták című 1958-as cikk- és tanulmánygyűjteményét (ideje, hogy negyvenöt év elteltével dedikálja nekem!), az előszó szerint 1952 és 1957 között megjelent kritikai írásaiból válogatta össze. Tizenkilenc és huszonnégy éves kora között írta őket! Az egy híján húsz év költőknél nem számít koraérettségnek (bár Rimbaud szerint „tizenkilenc évesen senki sem komoly”), de a költőéhez fogható vakmerőség kell ahhoz, hogy ebben az életkorban a biztos elméleti alapot, előismereteket és kiterjedt olvasottságot feltételező kritikaírásba fogjon az ember, gondoltam és gondolom. Az pedig, hogy azokat az írásokat akár a szerzőjük, akár a mai olvasóik mennyire tartják vállalhatónak, mennyire ítélik
„vonalasnak”, a kor kötelező irányát követőknek, számomra mellékes.
Az idő és a kor mindnyájunkon és mindenünkön rajta hagyja lenyomatait, igazán fontosak a teljesítmény állandói, az el nem veszíthető adottságok, amelyek azonnal meglátszanak: az elemző- és kifejezőkészség, a lényeg megragadásának képessége, a racionalitásra, gondolatiságra való törekvés – ezek már akkor megragadtak Zsoltnál, amikor még nem ismertem őt személyesen.
Nem akarok én itt most „kritikai” észrevételeket tenni, hiszen nem irodalmár, csak közíró volnék, de én így vagyok vele: bármit olvasok, első elvárásom, hogy megragadjon
nyelvi erejével, eszmei töltetével, az írás tehetségének félreérthetetlen bizonyítékaival. Ezekért szeretem én olvasni Gálfalvi Zsolt cikkeit és tanulmányait, ezért értem meg mindig, ha kell, a sorok között olvasva, finom utalásaiból, amit kimunkált fogalmazásában közöl velem.
A közös munka során egyre inkább felismertem magasrendű hivatástudatának lényegét is: a következetességet, amellyel hangsúlyozza és képviseli az irodalom, irodalmunk elvi elkötelezettségének, nemzetés identitásvédő szerepe vállalásának szükségességét. Csodáltam őt más okból is. Ezt voltaképpen csak később tudatosítottam. A Hét szerkesztőségében, Bukarestben erősen túlsúlyban voltak a kolozsváriak. Ez sok mindenfélét eredményezett – nem akarom azt mondani, hogy a lap emiatt „eltolódott” (bár akár mondhatnám talán), azt sem, hogy nem éreztem jól magam abban a szerkesztőségben, társaságban, munkában (mert hazudnék), de a „vásárhelyiséget” (lám,
ezt sem kell magyarázni) sokáig nem sikerült kellően behozni: a Sütő–Gálfalvi páros oldotta meg a kérdést, a legmagasabb színvonalon.
Amellett, hogy vásárhelyi volt, és Marosvásárhely legjobb szellemét hozta magával, Zsoltról tudtuk, hogy második vagy éppenséggel harmadik generációs értelmiségi, továbbá polgári – ha nem egyenesen nagypolgári – származású, egyházi felmenőkkel és kötelékekkel.
Sokszor elgondolkoztam, hogyan jön ez össze baloldali meggyőződésével. Persze elképzelhető, hogy akkor mennyire el kellett gondolkoznom magamon, aki első generációs értelmiségi voltam, s meglehetősen proli jövevény, de még a vásárhelyiségem is kétes volt, a származásomról, elsősorban „hochdeutsch”, értsd németországi, „igazi” német katonatiszt nemzőmről nem is beszélve! (Itt azért muszáj elmondanom, hogy anyai nagyapám, Ágoston János megbecsült szabómester volt városunkban; a Bolyai utcában, az iskolaépület oldalában volt a műhelye-üzlete, egyik fő alapítója volt a marosvásárhelyi munkásotthonnak, s 1928-ban bekövetkezett haláláig, amikor is a családnak – varrónő nagyanyámnak és öt gyermekének – el kellett költöznie
Szászmedgyesre, romantikus szervezkedő kommunista volt, verte is őt rendszeresen a Sziguranca.)
Elnézést, ezt az egészet csak azért írtam le, hogy jelezzem: magam is, akárcsak Zsolt, bár persze másképpen, paradoxonok között botorkálva és bonyolult tudati meg lelki(ismereti) folyamatok útján jutottam el a baloldaliságig. Én az ösztönös, lelkes, de passzív baloldaliságig – míg az övét tudatosnak, értelmiségi alapállásúnak (azaz kritikainak és kételyesnek) éreztem. Meggyőződésem, hogy hasonló világlátásunk mellett helyzetünknek és sorsunknak ezek az érdekességei, mondhatni ezek a kis dialektikák is hozzájárultak a baráti szót értésünkhöz, túl a munkatársi jó viszonyon és közös munkán, amelyhez én a nyugtalanságommal és a szertelenségemmel, Zsolt az alaposságával és az egyensúlyérzékével járult hozzá.
És még egy paradoxon: azért is könnyű volt megértenünk egymást, mert a kultúra és a megismerés más-más területein voltunk otthonosak, de érdekelt bennünket „az egész világ”, teljes bonyolultságában és sokszínűségében! Zsolt nem csak lebilincselő és fontos dolgokat tudott mondani irodalomról, sajtóról és színházról, politikáról és köz-
életről, de véleményem szerint igazából az összefüggések felismerésének volt és maradt az igazi mestere! Kétségtelenül többet profitáltam a beszélgetéseinkből, mint ő.
A legolvasottabb, legsokoldalúbb és sok esetben személyes résztvevő irodalomkritikustól és -történésztől hallani irodalmunk sarkalatos kérdéseiről, elvi vitáiról, az Írószövetség és a PEN Klub tevékenységéről, díjkiosztásokról, szerzőkről és művekről, de akár pletykákról is: felért egy szabadegyetemmel (tandíj nélkül).
Mondjam ki még egyszer, hangsúlyosabban: a sors ajándékának tartom, hogy a lényeges dolgokban, de a látszólag kevésbé fontosakban is szinte mindig jól megértettük egymást.
Gálfalvi Zsolt harmadikkötetében, az 1988-as Prospero szigeténben már dedikációval is megajándékozott: „…a tudomány és az irodalom közös gondjainak – és általában közös gondjaink – jegyében, gondolatébresztő beszélgetéseinkhez jobb italokat és kocsmákat kívánva, szóértő barátsággal…”
Büszke vagyok erre a szóértésre, gondolatébresztő beszélgetéseinkre, örülök, hogy tanulhattam tőle. És nem tesz iriggyé, hogy ezt mások is elmondhatják, akik közösek vele a szóértés ritka örömében. Mert Zsolt ezt is a rá mindig jellemző felelősségtudattal csinálta, nem akárkire pazarolta a barátságát és a szóértését.
Azzal kezdtem, hogy ez a kötet magának az ünnepeltnek készül, és lám, mit tesz az újságírói berögződés, mégis úgy írtam, harmadik személyben, mintha egész olvasóközönséghez szólnék.
Megszólítalak hát, kedves Zsolt! Nézd el, ha vallomásomon, szóhasználatomon átsüt a dilettantizmus. Tudjuk, ugye, Kosztolányi óta… A profi célratörő alkat, erőit körültekintően használja fel, sikertelensége bántja – a dilettáns ártalmatlan, a maga, esetleg környezete örömére ügyködik, ha sértődékeny is, elfogadja a kifogásokat… Szóval nem akarok én többnek látszani, legfeljebb tudat alatt valami olyasmit kívánhattam megint, hogy a dagadt ruhát másra hagyva (van még kire?), engem vigyél fel a padlásra.
Ennyit, ilyen keveset és ilyen egyszerűt akartam elmondani a nyolcvanadik születésnapodra.
Ölellek szóértő barátsággal, őszinte híved,
Ágoston Hugó
Földes György: Végső búcsú Gálfalvi Zsolttól
Kedves gyászoló Család! Tisztelt Gyászolók!
Amikor Zsolt akaratát teljesítve elé, és Önök elé állok, kérdezem magunkat, magamat: miképpen fér el egy ember életébe ennyi öröm és fájdalom, ennyi csendes győzelem és ennyi emelt fővel viselt vereség. Hogy lehet valakiben ennyi türelem, ennyi szeretet és bú, ennyi történelem és cselekvés, mint amennyi szeretve tisztelt barátomban.
Erre a kérdésre ő maga adta meg a választ – a leélt, teljes, eszmékben és érzelmekben gazdag életével. Válasza: egy ilyen tartalmas élethez az kell, hogy ne csak önmagunkért, családunkért, szűkebb környezetünkért vállaljunk felelősséget. Tegyünk közösségünkért, nemzetünkért és az emberi önrendelkezés, önmegvalósítás lehetőségéért.
Zsolt ebben a szellemben dolgozott hosszú évtizedeken és rendszereken át. Illyés Gyulával együtt vallotta: társadalmi emancipáció, felszabadulás nem történhet meg nemzeti felszabadulás nélkül. Marxszal együtt figyelmeztette a birodalmakat, diktátorokat és politikusokat: nem lehet szabad az a nép, amely másokat elnyom. Ezért harcolt a szocializmus demokratizálásáért, a diktatúra lebontásáért, a kollektív nemzetiségi jogokért, az önrendelkezésért.
E küzdelme mérlegét ő maga keserűséggel vonta meg. Harcai – szerinte – nem vezettek kívánt eredményre.
Nem hiszem, hogy igazságos volt a maga ügyében hozott ítélete. Nézhetnénk persze úgy is, ahogy ő tette, de igazságtalanok lennénk vele. Senki nem lehet önmaga bírája. Életünk mércéje, az ő életének mércéje nemcsak az eredmény. A fő kérdés az, hogy megtettünk-e mindent, amit tehettünk közösségünkért, eszméinkért, családunkért.
Amiben ő hitt, abban érdemes hinni, amit ő akart, azt érdemes akarni, akit ő szeretett, az megérdemelte a szeretetet.
Zsolt mindent megtett. Ő a forradalmároknak, gondolkodóknak, politikusoknak ahhoz a típusához tartozott, akik képesek tanulni tévedéseikből, akik értik az idők és körülmények változásait. Ő nem a végcélt erőltette minden áron, inkább arra összpontosított, hogy itt és most mit lehet tenni az elnyomottakért, egy igazságosabb, a kisebbséggel, a hátrányos helyzetűekkel méltányosabb társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedésért.
Mindig öltönyben.
Mondhatnánk: Zsolt az utópiák realistája, az elmúlt háromnegyed század romániai magyar közösségének politikai és kulturális szürke eminenciása volt. Tegyük azonban hozzá: alázatos szolgálata nem személyeknek, hanem a közösségnek szólt. Remélte, lesznek ebben utódai. Lesznek olyan értelmiségiek és közemberek, akik nem hagyják, hogy a politika, a nemzet és társadalom ügyeinek intézése kevesek feladata és privilégiuma legyen.
Ne tagadjuk, Zsolt aggódott, és ne tagadjuk, joggal aggódott, hogy a világ, nemzetünk nem jó irányba halad. Tenni akart ez ellen, de már nem tudott. Ez a lelki teher, a családi-személyes veszteségekkel tetézve – nem maradt következmények nélkül.
Végül, kérem, engedjék meg, hogy felidézzem az utolsó, két hónappal ezelőtti beszélgetésünket. Ő a betegágyában ült, én mellette. Beszélgettünk a világ dolgairól. Mondataival, szemével, mosolyával biztatott: ne add fel! Élete utolsó pillanatáig hitt abban, hogy a társadalmi igazságosságért, igaz, a közösségek javát szolgáló célokért összefoghatnak különböző világnézetű, politikai beállítottságú, nemzetiségű emberek is.
Megértik tehát, hogy ma nem csak a magam nevében, hanem az egyetemes, demokratikus magyar baloldal nevében is búcsúzom szeretett barátomtól.
Nyugodjék békében!
Elhangzott 2021. július 30-án a marosvásárhelyi református temetőben, Gálfalvi Zsolt temetésén.
Gálfalvi Zsolt: Talán lehet még értelme
Hosszú éveken át Ágoston Hugó írásairól rendszerint azon melegében, rögtön elkészültük után (néha éppen közben) szoktam jelezni a vélekedésemet, a közös munkahelyen, többnyire félszavakkal. Szokatlan tehát számomra kerek mondatokat fogalmazni a Bukaresti élet, képekről szólván. nemcsak a leírt sorok, forrásvidékük és keletkezésük folyamata is közeli számomra, hiszen nemcsak ugyanabban a városban, ugyanabban a szerkesztőségben és tárgyi, szellemi közegben éltünk, hanem élményeink is gyakran közösek voltak. Már csak ezért is nagyon tudom élvezni ezeket a sajátosan kevert műfaji írásokat, amelyek, íme, kötetté kerekedtek.
Így, egymás mellé sorjáztatva a több éven át ívelő sorozat különböző darabjait, az az érzésem, hogy valójában egy izgalmas kalandregényt, egy felfedező, meglepő fordulatokban bővelkedő történetét olvasom. A vállalkozó kedvű kutató nem messze tájakon, hanem az egyszerre ismerős és mégis ismeretlen nagyváros változatos faunájú és flórájú rengetegében kalandozik, és hétköznapi jelenségek értelmét, hátterét, összefüggéseit fedezi fel.
A rendhagyó kalandregény szerzőjének vonzó alapállása az állandó szellemi készenlét, fogékonyság, érzékenység, befogadó képesség, a látószögek eredetei váltakoztatása és – nem utolsó sorban – a humorérzék. Az utóbbi már csak azért is nélkülözhetetlen, mert a mindennapos, változó előjelű és töltésű jelenségek mögött a történelem tektonikus mozgásai által kialakított törésvonalak (a Huntington-i törésvonalakról nem is beszélve) húzódnak és torzítják – enyhén szólva – viszontagságossá az állandósult átmenet szorításában vergődő balkáni fővárosban a némi otthoniasságra áhítozó ember életét.
Igen, a kalandregény sokszínű, sokrétű epizódjainak sodrában ezek a törésvonalak is gyakran felsejlenek, a maguk nyers érdességével vagy lényeglátó gondolatfutamok, utalások, szemérmes vallomások formájában. A kápráztatóan, harsányan színes szövetben meggondolkoztatóan sok a nyugtalanító fekete szál.
Befejezésül hadd mondjam el: a kudarcos küszködések örvényében légszomjas, az önmagában és munkájának hatékonyságában kételkedő szerkesztő számára némileg biztató, hogy a bukaresti A Hét hasábjain megjelent írásokból, sorozatokból – a mostoha kiadói viszonyok közepette – egyre több teljesedik kötetté. Talán lehet még értelme az írásnak.
Bukarest, 1999, október
Előszó Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című 2001-ben megjelent könyvéhez.
