Szász János: Elsők és utolsók. Három legény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Szász János Elsők és utolsók című „hármaskönyve” régi és új mű is egyben. Régi abban az értelemben, hogy a három regény külön-külön már megjelent a hatvanas évek folyamán, új abban, hogy így, együttesen, hármaskönyvvé növekedve kapta meg a maga igazi és végleges arányait. Ez az együttes kiadás jóval több mint a regények összegyűjtése. Folyamatosan olvasva félreérthetetlenül jelzi, hogy irodalmunk egy jelentős művel gazdagodott, olyan alkotással, amely a felszabadulás utáni közel három évtized első éveit, pontosabban ezeknek az éveknek az emberi problematikáját megkapó általánosító és átfogó erővel vázolja fel.
Az Elsők és utolsók indító kötete augusztus 23-ának éjjelén kezdődik, s tulajdonképpen az első órák krónikája. A második kötet a népi hatalom kivívásának mozzanatait öleli fel, a harmadik a negyvenes évek végéig követi nyomon hőseinek sorsát, néhány utalással az ezt követő időszakokat is bevilágítva. A regénytrilógia időbeli keretei tehát történelmünk egy egész korszakát fogják át, küzdelmes évek lírai-epikai krónikájává szélesülve. Bármennyire is erőteljesen körvonalazódnak a műben azok a történelmi-társadalmi feltételek, amelyek között az antifasiszta nemzeti fegyveres felkelés győzedelmeskedett és a népi hatalomért, majd a szocialista forradalomért vívott harc kibontakozott, mégis leegyszerűsítés lenne Szász János művét történelmi krónikának elkönyvelni. A három regény alkotási módszere, szerkezete meglehetősen eltérő egymástól – ami egységet teremt közöttük, az az írói magatartás, amely a szenvedélyes közéleti érdeklődés és a szocialista humanizmus jegyében vall a korról, a kor embereiről, egyszóval arról, hogy honnan, hogyan és merre indultunk el azon a napon, amelyet szabadságunk születésnapjaként tartunk számon. A regény sajátos értékét és jelentőségét éppen ebben kell keresnünk: az elkötelezett vallomásban azokról az emberekről, akik ott voltak az indulás nehéz és mégis vonzó óráiban, akik azóta is vállalták és vállalják – a nyomukba sorjázó nemzedékekkel együtt – a harc nehezét.
A trilógia egyes kötetei – amint erre már utaltam – a hatvanas években jelentek meg, egész pontosan 1962 és ’66 között kerültek ki az író műhelyéből. Olyan időszakban tehát, amikor a leszűrt tapasztalatok fényénél mélyebben és élesebben lehetett már megvilágítani mindazoknak a változásoknak, átalakulásoknak az értelmét, a tartalmát, az összefüggéseit, amelyek az emberekben és az emberek közti viszonyokban végbementek. Azt is mondhatnánk, hogy az eseményektől való viszonylagos távolság nemcsak távlatot, hanem higgadtabb, kritikusabb szemléletmódot is biztosított az írónak. A trilógia sajátos helyét egész irodalmunk fejlődésében szerintem az határozza meg, hogy ez a távlat, ez a kritikai szemléletmód elsősorban nem az események forróságától való eltávolodásban, hanem a mélyükbe való hatolásban nyilvánul meg.
Szász János ebben a trilógiában úgy tud következetesen realista lenni – realizmuson ebben az esetben mindenekelőtt látásmódot és írói magatartást értve –, hogy egyúttal érzelmes és romantikus is, a szó legjobb értelmében. Nem deheroizál és nem is heroizál, hanem tanúságot tesz arról, hogy mi történt velünk, bennünk, körülöttünk, miként formálódott jellemünk, sorsunk, emberi viszonylataink szövevénye, hogy alakult az ellentmondások nehéz, áldozatokat követelő, próbáló folyamatában a szocialista társadalom embere. A jelentős témakör jelentős írói látásmóddal párosul ebben a trilógiában, amelynek vonzó eszmei arculatát az eszményekhez való illúziótlan hűség határozza meg.
Ez a negyvenes évekről szóló és a hatvanas években íródott mű ízig-vérig mai, időszerű alkotás. Mai, elsősorban látásmódja és ettől elválaszthatatlanul mondandója révén. Nem egyszerűen a szemtanú számol be a mozgalmas évek eseményláncolatáról, hanem a részvevő vall arról, amit ezek az események az emberek életében, érzelem és gondolatvilágában jelentettek. Az írói értelmezés, anélkül, hogy bármiben is meghamisítaná vagy rosszul felfogott irányzatosságból a későbbi tanulságokhoz idomítaná az események jellegét, a fejlődés ellentmondásos folyamatát úgy rajzolja elénk, hogy tegnapi konfliktusok sűrűsödése és mai problémák születése egyaránt élővé, hitelessé válik.
A trilógia három regényét a történelmi kereten kívül a főhős, Kovács Ádám alakja tartja össze. Ez a fiatalember, aki szinte gyerekfejjel lesz részese a történelem alakításának, és aki a fegyveres harctól az új társadalom építésének összetett problematikájával való szembenézésig végigjárja a felszabadulást követő évek útját, egy egész nemzedék legjobb képviselőinek típusává növekszik. Nyugodtan merem állítani, hogy íróilag jóval korábban született rokona Titus Popovici Hatalom és igazság című filmje, illetve színdarabja Dumájának, annak a kommunista pártmunkásnak, aki a legnehezebb körülmények között is tevékeny harcosként, embersége és meggyőződése erejével előkészítette a torzításoktól, a törvénysértésektől való megszabadulás, a szocialista humanizmus és demokrácia térhódításának időszakát.
Kovács Ádám egyszerre cselekvő és kérdező ember, aki érzelmileg és gondolatilag egyaránt végigéli a hatalom megragadásának és gyakorlásának problematikáját, a történelmi fejlődés különösképpen ellentmondásos szakaszában. Ő az az ember, aki vívódva, küszködve keresi a választ azokra a problémákra, amelyek az elmúlt évtizedekben mindannyiunk előtt feltornyosultak.
Ez az izgalmas eszmei, erkölcsi szembenézés a nagy társadalmi átalakulások szövevényes külső és belső konfliktusaival avatja különösképpen időszerűvé és gondolkodásra késztető tanulságokban gazdaggá Szász János regénysorát. Noha a trilógia egységes művé csak most, ebben a kiadásban állt össze, egy pillanatig sem feledkezhetünk meg arról, hogy a hatvanas évek derekán íródott, és alkotóját éppen ebben a vonatkozásban az írói áttörés érdeme is megilleti, az egész romániai irodalom kontextusában. Természetesen mindez nemcsak Kovács Ádámra, hanem a mű egészére is vonatkozik, Révész vagy Erdei megrajzolásától kezdve egészen a negyvenes és ötvenes évek fordulója politikai-irodalmi-művészeti életének találó felvillantásáig.
Gyakran használtam a vallomás szót Szász János könyvével kapcsolatban. Ez a vallomásosság alakítja ki a három regény írói eljárásmódját és szerkezetét is. Szász János nem a klasszikus értelemben vett történelmi-társadalmi regény módszereivel dolgozik. A közvetlen megidézés, a belső monológ, az esszéregény, a publicisztika, a tér és az idő állandó váltakoztatása alakítja ki a regény formai arculatát. Az első könyvfilmszerű technikával, egyidejűleg lejátszódó mozzanatok egymás mellé vágásával széles ölelésű történelmi tabló kialakítására törekszik, különböző társadalmi rétegek és csoportok reagálásmódjából bontva ki augusztus 23. jelentőségét.
Az egyidejű jelenetsorok nagy társadalmi-történelmi összefüggések érzékeltetésére törekvő összképe azonban korántsem zárja ki a részletek emberi hitelességét, a hétköznapi cselekedetek és a történelmi események dialektikájának kifejezését. A második könyv szintén egy történelmi eseményre, a népi hatalom kivívásának mozzanatára épül, sokfelé elágazó és csak a harmadik könyvben kiteljesedő szálakkal. A harmadik könyv – a trilógia legérettebb, legkimunkáltabb része – tulajdonképpen egy utazás regénye, a döcögő vonatban egymás mellé zárt hősök párbeszédei, gondolatsorai, belső monológjai nyúlnak vissza és előre az időben, a korrajz és a lélekrajz eszközeit a leghatékonyabban egymásba simítva. A modern próza alkotó eljárásai a legkevésbé sem öncélúan vagy eredetieskedve alkalmazódnak ebben a könyvben; adekvát eszközei a gazdag, sokrétű, szövevényes mondanivaló művészi tolmácsolásának. Az író a művészi fikció és a dokumentumelemek keverésétől sem riad vissza, s ha eljárása az epikai hitel szempontjából kérdéses is, a lírai vallomás kényszerítő szüksége sokban igazolja.
Meg kell mondanom azt is, hogy a mondanivalónak, az eseményeknek, az eszmei-erkölcsi problematikának a gazdagsága néha szétfeszíti a mű kereteit, a gondolkodó, értelmező, az emberi sorsok és történelmi események filozofikus magyarázatát kereső író mondandója időnként inkább publicisztikailag, mint művészileg fogalmazódik meg. Nem az írói eljárások sokféleségét, változatosságát kifogásolom, hanem azt, hogy a mű lapjain az eszmeileg, tételesen jelzett vonzó igazságok nem mindig válnak művészileg kiérlelt és ábrázolt igazságokká. Az író problémaérzékelése, problémalátása és értelmezése néha erőteljesebb, mint művészi megjelenítő ereje. Mindezért a szenvedélyes vallomásosság, az igazság kutatásának és kimondásának heve nem kárpótolhat maradéktalanul.
A megformálás egyenetlenségei ellenére Szász János trilógiája prózairodalmunk jelentős és figyelemre méltó alkotása. Rendhagyó mű minden tekintetben. Rendhagyó szűkebb értelemben vett tematikájában, úttörő jellegében, írói eszközeiben és megírásának időpontjában is. Ez a rendhagyó jelleg némiképp magyarázza, de semmi esetre sem igazolhatja az irodalmi kritika közönyét a trilógia egy kötetben való megjelenése iránt. Az Elsők és utolsók mindenképpen több figyelmet érdemel, mint amelyet eddig kapott. (Kovács Jánosnak az Utunkban megjelent írásán kívül kritikánk elmélyültebben egyáltalán nem foglalkozott a könyvvel.)
Az okok kutatása messzire vezetne és tágabb teret követelne. Lehetséges, hogy szerepet játszik ebben bizonyos témakörök elfogult megítélése, a társadalmi regény művészi lehetőségei iránt néha érzékelhető bizalmatlanság vagy egyszerűen a közömbösség is. A trilógia megjelenése (egyébként, de nem mellékesen: ezekben a napokban román fordításban is napvilágot látott) jó alkalom arra, hogy Szász János művét az irodalmi, az olvasói köztudatban elhelyezzük arra a helyre, amelyet megérdemel: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején közreadott kiemelkedő és revelációt keltő, műfajilag különben szintén sajátos jellegű, alkotások közvetlen előzményei – és előkészítői – közé.
Befejezésül engedtessék meg egy szubjektív megjegyzés: a kritikus a szerző helyében a harmadik regény címét írta volna az egész trilógia élére. Emberek vagyunk – valójában erről szól ez a mű; emberek vagyunk itt és most, a történelem fordulópontjain és viharaiban; emberek vagyunk abban a szándékunkban, hogy buktatókon, ellentmondásokon át az értelmes emberség, a szocialista humanizmus szellemét és gyakorlatát érvényesítsük, a lehetőségeket okosan formálva magunkban és a világban egyaránt.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 34. számában, 1973. augusztus 24-én.
