Az értekező jellegű műfajok – világszerte – egyre inkább tért hódítanak, s ezzel párhuzamosan differenciálódnak is. A mi irodalmunkban is szembetűnő ez a jelenség, az utóbbi években különösképpen. Okát, illetve okait érdemes lenne elemezni, tágabb öszzefüggések között, hiszen semmi esetre sem csak véletlen vagy az írói egyéniségek sajátos irányulása váltotta ki nálunk például a prózavers, az esszé, a jegyzet és az irodalmi publicisztika határain mozgó, ezeknek a jegyeit eredeti és változatos módon elegyítő műformák gyakoriságát. Miközben a hagyományos lírai és prózai műformák meditatív jellege egyre inkább általánossá válik és esszészerű megoldásokhoz vezet, költők és prózaírók egész sora alakított ki a maga számára – természetesen sajátos hangvételű – értekező jellegű közlési módokat. Lehet, hogy a kor roppant bonyolultsága, összetettsége, lehet, hogy az író szerepének problematikussága, lehet, hogy az ember – és a művész – etikai dilemmáinak szaporodása, lehet, hogy a tudományos érdeklődés térhódítása, lehet, hogy a képi, vizuális információ terjedése rejlik emögött, lehet, hogy mindezeknek együtt van meghatározó szerepük — a jelenség mindenesetre kétségbevonhatatlan.
Kétségbevonhatatlan és eredményeiben örvendetes. Olyan művekben ölt például testet, mint Bálint Tibor különböző lapokban, különböző gyűjtőcímekkel (főleg az Utunkban) vagy anélkül megjelenő… írásai. Kisesszéi, prózaversei, mikroportréi, írói-publicisztikai eszmefuttatásai, naplójegyzetei. Fontosabb ennél, hogy ebben a sajátos elmélkedő műformában (amely arra vall, hogy Bálint György nemcsak név-, hanem szellemi rokona is a szerzőnek) nagyon lényeges mondandók fogalmazódnak meg tömören és mégis árnyaltan, könnyedén és mégis kimunkáltan továbbgondolásra késztető szuggesztív erővel, a gondolat és kifejezés egymásba simuló eleganciájával. „Arcképek a köröm hátán”, „Töredelmes vallomások” – ezek a sorozatcímek csak távolról jelzik ezeknek az írásoknak a jellegét, amelyeknek a lentebb – kérdőjelesen – felsorolt formai jegyei mellé az irodalomtörténeti, kritikai és esztétikai reflexió is odakívánkozik, az etikai fogantatásé példabeszédről nem is szólva.
Örömmel idézném ezeket a szívem szerint való kis írásokat, elidőzve a telibe találó észrevételek, a frappáns ötletek, a merész gondolatkapcsolások mellett. Úgy vélem azonban, hogy az olvasó már rég besorolta az állandó figyelmére érdemes olvasnivalók közé Bálint Tibor esszé-miniatűrjeit.
Egyet szeretnék közülük csupán megemlíteni (talán nem a legjellemzőbbet), azt, amely hozzászólásnak is tekinthető az Utunk hasábjain az irodalmi kritika kérdéseiről csörgedező eszmecseréhez. „Egyet tégy naggyá, Uram!” — kéri Bálint Tibor, arra utalva, hogy irodalmunknak nincs vitathatatlan tekintélyű „hangadó” kritikusa. Persze, vitatkozni is lehetne vele, például arra hivatkozva, hogy azoknak, akiket utólag valamely időszak hangadó kritikusainak minősítünk, a tekintélyét és az ítéleteit a maguk idejében bizony erősen megkérdőjelezték, azt is el lehetne mondani, hogy szellemes megjegyzése íróinknak a kritikusokhoz való viszonyáról („akit tisztelnek, attól nem félnek, hiszen az megértő jóindulattal közeledik a felemás munkához is; akit pedig félnek, azt okirathamisítónak tartják és igyekeznek lejáratni”) némileg magyarázattal is szolgál; írásának alapmondanivalója azonban több is, fontosabb is ennél. Lényegében a szilárd, megbízható esztétikai fedezetű értékítélet nélkülözhetetlenségéről vall az író, azt a következetes igényességet hiányolja, amely nélkül az irodalom és önmagáról alkotott tudata, a kritika nem fejlődhet zavartalanul. Egyszóval azt a bírálatot várja, „amely mentében tör és zúz, de maga után tiszta és egészséges levegőt hagy” – ahogy a magyar irodalomkritika egyik múlt századbeli klasszikusa megfogalmazta.
Az igénnyel csak egyetérthetünk, s annak, hogy szépíró – és milyen meggyőzően – fogalmazta meg, csak örvendhetünk. S addig is, amíg az „áhított”, a „nagy tekintélyű” műbíráló megjelenik, jó lenne, ha szerényebb képességeinket egyesítve, közös erővel próbálnánk valóra váltásán munkálkodni, mindnyájan, költők, prózaírók, kritikusok.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28.számában 1973. július 13-án.
