A kölcsönös megismerés közös munkánk nyomán mélyülő folyamatához természetszerűleg nemcsak a román nép és az együtt élő nemzetiségek kulturális értékeinek állandó cseréje, hanem a magyarok, németek és más nemzetiségűek közötti kapcsolatok ápolása is szervesen hozzátartozik. Melletted élnek – írta annak idején Salamon Ernő a román költészetből készült fordításkötetének címlapjára; együtt élünk – mondjuk mi a testvériség hagyományát továbbgazdagítva e föld valamennyi, különböző nyelveket beszélő fia nevében. Az együttélés ténye, amelynek hétköznapi vetületeit tapasztalataink alapján mindnyájan jól ismerjük, szükségképpen feltételezi ennek az együttélésnek a tudatosítását, a megértés és a megbecsülés ügyét szolgáló irodalom és művészet útján is. Miközben a román irodalomból – a klasszikusból és a kortársból egyaránt – örvendetesen szép számban jelennek meg színvonalas fordítások az együttélő nemzetiségek nyelvén, és kibontakozóban van ennek a folyamatnak a fordítottja is, a nemzetiségek sajnálatosan kevéssé ismerik egymás alkotómunkájának eredményeit. Nyilvánvaló, hogy ebben a vonatkozásban is történtek már jelentős lépések, és a kölcsönös fordítások száma, az egymás munkáját figyelemmel kisérő érdeklődés hatásfoka nem elvontan, hanem ahhoz a gazdagsághoz képest szegényes, amelyet a szocialista Románia kultúrája egészének keretében fejlődő sajátos nemzetiségi kultúrák elértek.
Éppen ezért kell biztató jóérzéssel üdvözölnünk minden olyan kezdeményezést, amely az irodalom és művészet területén is szorosabbra sodorja azokat a valóság talajából kinövő fonalakat, amelyek mindannyiunkat, románokat, magyarokat, németeket és más nemzetiségűeket az elkötelezettség és a történelmi szükségszerűség felismerésének jegyében összefűznek.
Ilyen kezdeményezés az Igaz Szó nemrég megjelent 2. száma, amelynek törzsanyaga a hazai német irodalom kortárs terméséből ad válogatást, a líra és a próza sokszínű anyagát a továbbgondolásra késztető kritikai vizsgálódás és számbavétel, valamint a közös hagyományokat idéző emlékezés tartós szálaival átszőve. A kitűnően megszerkesztett – és sem a hazai magyar, sem a hazai német irodalmi sajtó gyakorlatában nem előzménytelen, de termékenyítő folytatást kívánó – szám önmagáért beszél. Bár a válogatás szükségképpen nem lehet teljes, egészében mégis találón jellemzi a hazai német irodalom mai fejlődési tendenciáit, érdekességét és sokszínűségét, jelzi hagyományait és mozgásirányát, és ami mindennél több: a maga összképével érzékelteti azokat a problémákat, amelyek német barátainkat foglalkoztatják. Ha azok számára, akik eddig is rendszeresen nyomon követték a hazai német irodalomnak az utóbbi években különösen sokatmondó fejlődését, az Igaz Szóban kirajzolódó összkép nem is jelent meglepetést, így csoportosítva és magyar tolmácsolásban mégis revelációként hat, mindenekelőtt fejlett felelősségtudata, gondolatisága, a nemzetiség sorskérdései iránti fogékonysága révén. Nemcsak a hazai németség irodalmát és ennek tükrében életét ismeri meg jobban az összeállítást nyomon követve a magyar olvasó, hanem a nagy egészet és ezen belül a maga sajátos kérdéseit is. A nemzetiségi önismeretnek az a fejlett igénye, amely német kollégáink legjobb írásait áthatja, minket, romániai magyar toliforgatókat is hozzásegít ahhoz, hogy nagyobb távlatokban, szélesebb összefüggések között és minden provincializmustól mentesen árnyaljuk a minket foglalkoztató kérdéseket. Az a józan és elkötelezett mód, ahogy például a fiatal Gerhardt Csejka bevezető esszéjében a hazai német irodalom alapvető kérdéseit vázolja, úgy vélem, számunkra is kínál gondolkoznivalót. Fodor Sándornak a szerkesztőség nevében írt elöljáró beszéde vagy Szemlér Ferenc, Kemény János, Szász János múltat és jelent idéző emlékezése a lapban utal a párhuzamokra, és Hédi Hauser a hazai német könyvkiadásról írt, de az egyszerű beszámolón jóval túlmutató sorai szerencsésen egészítik ki ezt az összképet. Amikor a kínálkozó párhuzamokra utalunk, nemcsak arra gondolunk, hogy például lehetetlen fel nem ismerni Franz Heinz A szőlő című regényrészletének rokonságát az Anyám könnyű álmot ígér egyik epizódjával, hanem mindenekelőtt arra, hogy a történelmi-társadalmi sajátosságokon túlmenően mennyi a közös vonás a feladatok, a problémák és az elkötelezett felelősségvállalás egységében. Az a tény, hogy német barátaink egy vitathatatlan világirodalmi értékekkel rendelkező hagyomány vonzáskörében és egy világszerte elterjedt nyelven írnak, nem megnehezíti, hanem ellenkezőleg, megkönnyíti a közös vonások felismerését, és európai szintű távlatot ad az összehasonlításon is alapuló önismeretnek.
Nem lehet ennek a közös dolgaink felett tűnődő pár sornak az az igénye, hogy az Igaz Szó német számát s még kevésbé az egész hazai német irodalmat, hacsak vázlatosan is, bemutassa. A fentiek kiegészítéséül azonban feltétlenül szükséges még egy jellemző vonásra felhívni a figyelmet. A hazai német irodalom – mindenekelőtt a próza – sokszínűségéről van szó és arról a szerencsés ötvözetről, amely egyéni módokon, de mégis jellemzően, a hagyományhoz való hűség, a társadalmi valósághoz való kötődés és a modern próza gondolati telítettsége között létrejött. A hagyományosan realista és a parabolisztikus ábrázolásmódok keveredése, érzésem szerint, az elkötelezettség és az önkritikus felelősségtudattól áthatott, a társadalmi-történelmi-filozófiai távlatú írói gondolkodás igényének összefonódásában leli magyarázatát. Talán felesleges neveket felsorolni – a lényeg inkább az, hogy az elődökhöz kritikus ragaszkodással kötődő mai közép- és ifjú nemzedék a gondolkodói, írói és nem utolsósorban állampolgári felelősségtudat, érettség olyan fokára jutott, amely nemcsak irodalmuk vagy az egész romániai irodalom fejlődése szempontjából ígéretes. A hazai német írók alkotásait természetesen nemcsak a mi határaink között olvassák, de ez az irodalom mindabban, ami a legjobb benne, hovatartozásának itt csak érintett komplex kérdéskörével együtt félreérthetetlenül ebből a talajból, a román nép és az együttélő nemzetiségek lakta szocialista ország talajából nő ki. Az Igaz Szó német számának talán az a továbbgondolásra serkentő fő tanulsága, hogy a kölcsönös megismerés önmagunk alaposabb megismerésének is nélkülözhetetlen útja.
Megjelent A Hét II. évfolyama 10. számában, 1971. március 5-én.