A színházi évad befejezésének gondjai közepette, elkésett premierek elemzése idején, miközben színikritikusaink a mérleg nyelvét próbálják egyensúlyba hozni indokolt vagy csak tetszetős igényeik és a színházi munka valósága között, s a következő év távlatait fürkészik, szinte teljesen visszhang nélkül maradt egy bemutató, amely színpadi szerzőavatás is volt egyben.
Az Igazság beszámolóján kívül csak hírek jelentek meg arról, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadta Fodor Sándor gyermekeknek írt színművét Csipikéről, akit gonosz törpeként és boldog óriásként egyaránt rég megkedveltek a korban vagy legalább szívben fiatal olvasók. Az esemény akkor is megérdemelné a nagyobb figyelmet, ha csak arról volna szó, hogy egy jelentős prózaírónk érdeklődése a színpad felé fordult, s a Kolozsvári Állami Magyar Színház – amely ebben az évadban három ősbemutatót tartott – újabb írót nyer meg a „világot jelentő deszkák“ számára. Egymagában erről is kellene írni, hiszen hazai magyar drámairodalmunk még mindig nem bővelkedik színművekben, s minden, ebben a vonatkozásban új név nyereség. Fodor darabjának bemutatója azonban szerintem különösképpen azért jelentős, mert gyermekeknek íródott, a legfogékonyabb nézőkhöz szól. Senki számára nem újság, hogy ezen a téren milyen keveset tettek íróink és főleg színházaink, hogy egyik kezünk ujjain is megszámlálhatjuk az utóbbi években hazai magyar szerzők gyermekeknek írt darabjait. A szokásos fogadkozások minden évad elején elhangzanak, majd a be nem tartott ígéretek amúgy is bő rubrikájába kerülnek.
A most lezárult évadban Fodor darabjának bemutatóján kívül egyetlen, gyermekeknek szánt előadás született Sepsiszentgyörgyön, egy szovjet mesejáték. A hat hazai magyar társulat — igaz, még nem végleges — következő évadi műsorterveiben egyetlen ilyen darab sem szerepel.
Sajnos, nagyon jól tudom, hogy egy évad műsortervének kialakítása korántsem könnyű feladat. A sokféle szempont, a lehetőségek és igények szorításában néha lényeges mozzanatok sikkadnak el. Arról, hogy milyen fontos a gyerekek nevelésének folyamatában az esztétikai nevelés, a szépérzék fejlesztése, milyen jelentős lehet a képzeletvilágukat megmozgató színielőadások hatása, talán felesleges is beszélni. Arra azonban feltétlen utalni szeretnék, hogy azok a színházi vezetők, akik nemegyszer a nézőközönség egy részének közömbösségéről vagy értetlenségéről panaszkodnak, nem gondolnak arra, hogy a gyermekeknek készülő előadás az önbiztosítás egyik alapvető formája.
Azok, akik legfogékonyabb korukban ismerkednek meg a színpadi művészet varázsával, akiknek színházi kultúrája már gyermekkorukban kialakul, később is elmaradhatatlan és igényes, értő nézőkké válnak, olyanokká, akikre színvonalas műsorrendet építeni lehet és érdemes. Nemcsak a színházak becsületbeli feladatára, hanem a jövő nézőközönségre is gondolunk, amikor a gyermekirodalom felkarolásáról, színpadi ágának fontosságáról beszélünk. Mellékesen: a jó, érdekes, tartalmas és ötletes gyermek- vagy ifjúsági színmű mint például Fodor Sándor most bemutatott darabja – a felnőtt nézőket is joggal vonzza, a játék frissességén túlmenően erkölcsi-gondolati töltésével is. Arról nem is szólva, hogy a gyermekelőadás rendszerint közönségsikernek sem utolsó. A romániai magyar gyermekirodalom – nem utolsósorban a Napsugár jóvoltából – színvonalas és érdekes, művelői között legjobb íróinkat találjuk. A gyermekeknek íródó színpadi irodalmat is meg kell próbálnunk erre a szintre emelni írók, színházak közös erőfeszítésével, irodalom és színházművészet közös érdekében. Ami pedig a Csipike kolozsvári bemutatóját illeti, remélem, hogy nem marad sajtónk mostohagyermeke, még akkor sem, ha róla szólván nem lehet totális színházról és egyéb komplex és divatos csodálatos dolgokról értekezni, hanem csak arról az egyszerű csodáról, amit a gyermekközönség és a művészet találkozása jelent.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 30. számában 1973. július 27-én.