A Kányádi Sándor legszebb verseihez írt előszó (a kötet az Albatrosz Könyvkiadó azonos című sorozatában jelent meg, 1974-ben, a válogatás és a bevezető Katona Ádám műve) önmagában nem érdemelne különösebb figyelmet. Néhány soros jegyzetben el lehetne mondani, hogy felületes, közhelyekkel telített, stilárisan ügyetlen írás; az utalások, hivatkozások és idézetek nagy száma – a cseh strukturalizmus idős mesterétől, Jan Mukařovskytól az irodalomtudós Austin Warrenen át a műközpontú elemzés lengyel teoretikusáig, Roman Ingardenig és a Bartóktól, Illyés Gyulától Barta Jánoson át Várkonyi Nándorig terjedő skálán – feltehetően a széles körű tájékozottság látszatát volna hivatott kelteni, ehelyett azonban az önálló gondolkodás és véleményformálás sekélyességére, igényesség helyett igényeskedésre vall. Bizonyításul hivatkozni lehetne arra a merőben külsőleges és kezdetleges módra, ahogy a szerző Ingarden alkotás-modelljét Kányádi költészetére alkalmazza, és elég lenne idézni néhány különösképpen eredeti és mélyértelmű megállapítását, amelyeknek sem tartalmi, sem stiláris minősége nem szorul magyarázatra. Mutatóban három ilyen mondat, három egymást követő lapról: „Előfordul, hogy éppen (!) fölajzottsága, bensőséggel színeződött érzelmi telítettsége inspirálja alkotásra.“ (6. l.) „Természetszerűleg, mint minden lírikusnak, az alkotásfolyamatban sajátosan transzponált, azaz nem teljesen (!) hétköznapi egyénisége van jelen.” (7. l.) „Művészete azonban, mint egyetlen alkotóé sem, nem »tiszta önkifejezés«, életszemléletének esztétikummá nemesített kifejezése, élményeinek és érzéseinek hű és teljes megtestesülése, hanem természetesen, a valóságra eszméltetés, a ráébresztés feladatát kiteljesítés (!) is; ugyanakkor a tudatosan vállalt magyar realista irodalmi és (!) lírai hagyomány folytatása, eredője is.” (7–8 . l.) (Az idézetekben található elemi fogalmazási hibák a szerzőtől, a zárójelekben található felkiáltójelek e sorok írójától származnak.)
A hasonló példákat, sajnos, lehetne szaporítani; az üresjáratú nagyotmondás, a felszínes tudományoskodás az egész előszót jellemzi, találó megállapításait is beárnyékolja. A következtetés kézenfekvő: az Albatrosz illetékes szerkesztőjének figyelmesebben és igényesebben kellett volna az előszót elolvasnia, annál is inkább, mert nagyon jelentős és joggal tekintélyes költő nagy példányszámban megjelenő és ugyancsak kelendő verskötete elé íródott.
A zavaros és felületes gondolkodás azonban nemcsak a fogalmazás minőségét határozza meg; az előszó tartalmában is kifejeződik, olyan, részben elméleti, részben irodalompolitikai igényű fejtegetésekben, amelyek, enyhén szólva, megkérdőjelezhetők. Megkérdőjelezhetők, mert egyrészt tévesek, megalapozatlanok, másrészt pedig odavetettségükkel, átgondolatlanságukkal alkalmasak arra, hogy túlhaladott ellentéteket élesszenek fel és többértelműségükkel megrontsák az irodalmi élet légkörét.
Az előszó szerzője eredeti gondolatainak hiányát és a tárgyszerű elemzést több ízben is azzal próbálja pótolni, hogy egyrészt kifejti, mi nem jellemző Kányádi költészetére, másrészt védelmébe veszi ezt a költészetet a sajtóban soha meg nem fogalmazott, le nem írt vádak ellen. Mindkét eljárás nemcsak felszínes és olcsó, hanem általánosan címkéző jellegével zavartkeltő is.
Íme, miként kívánja a szerző Kányádi költészetét jellemezni, miután már szemléletmódját is vitára ingerlően leegyszerűsítve határozta meg: „Hűsége népéhez nem frázisokban, nem talmi fényű népszerűséget biztosító gesztusokban nyilvánul meg, hanem ebben, a műveinek metafizikai minőségeit, filozófiai jelentését is meghatározó szemléletmódban. Ez a sajátos lírai szemlélet determinálja állandó össszedettségét, mindenfajta (különösen városszéleken mindennapos) trivialitás kerülését, és kezdettől megóvta a többnyire »kísérlet« címen tálalt handabandázás, színfalhasogatás ragályától. Verseinek a megjelenített tárgyak rétegében fedezhetjük föl legtöményebben a székely falu, többnyire a tegnapi székely falu világát.”
(A kiemelés a szerzőé, feltehetően utalásként Ingarden réteg-elméletére.)
Tekintsünk el a megfogalmazás sutaságától, és gondoljunk csak arra, hogy határozatlan körvonalú és éppen ezért szerteágazó utalásai a frázisoktól és a népszerűséget biztosító gesztusoktól kezdve a különösen városszéleken mindennapos trivialitásokon át a „kísérlet” cimen tálalt handabandázás ragályáig hányfelé ütnek – sandán és a konkretizálás híján félreérthetően.
Akinek nem inge, ne vegye magára – mondhatná természetesen a szerző. De miért kell a valóságról vett mérték nélkül rikító színű ingeket gyártani és forgalmazni? A „handabandázást és a színfalhasogatást” az irodalomban (és másutt) e sorok írójának véleménye szerint is el kell marasztalni – de nem sokat sejtető és semmit sem mondó célzásokkal, hanem konkrét bírálattal és érvelő elemzéssel, indokolt esetekben és a maga helyén.
Sajnos az előszó írója a továbbiakban is nagyhangú általánosításokkal próbál nyomatékot adni vélekedéseinek, „A nemzetközi kozmopolitizmus és neoavantgarde – írja – idegesen türelmetlen múlttagadása, hagyományt elutasítása, a népnemzeti kultúrát lekicsinylő, történelmi értékeinket lefitymáló, általánosan deheroizáló világképének mércéje szerint Kányádi Sándor talán »csak egy konzervatív hagyományőrző költő«, aki a félszázaddal ezelőtt Balázs Ferenctől meghirdetett, népi közösségünket összefogó mítoszteremtés »korszerűtlen« programját teljesíti.” Szövegének első jelzős szerkezete szinte feleslegessé teszi a vitát, hiszen az, aki a kozmopolitizmus elé szükségesnek tartja odailleszteni a nemzetközi jelzőt, a legjobb esetben is nincs tisztában az általa használt fogalmak tartalmával. Az ilyen általánosító dörgedelmekkel különben is nehéz vitázni. E sorok írója töredelmesen bevallja, hogy még sehol sem olvasta „a nemzetközi kozmopolitizmus és neoavantgarde” állásfoglalását Kányádi költészetéről, és azt sem tudja, hogy az előszó szerzője által idézőjelbe tett ítéletek („csak egy konzervatív hagyományőrző költő”, „korszerűtlen”), kinek a tollából és hol jelentek meg. Éppen ezért képtelen felmérni azt a reális veszélyt, amelyet az ilyenszerű vélemények valóban jelenthetnének. Annál inkább károsnak tartja azonban a „nemzetközi kozmopolitizmus” és a „neoavantgarde” közötti szimplifikáló egyenlőségjelet és az ebből következő hamis általánosítást. Nem ért egyet sem a történelmi múlt tagadásával, sem a haladó hagyományok „lefitymálásával”, sem a nemzeti kultúra valós értékeinek lekicsinylésével, de nyomatékosan egyetért azzal, hogy semmifajta „mítoszteremtés“ nem alkalmas valamely közösség tartós és szilárd alapú összefogására. A maga részéről az előszó írójának zavaros, különböző fogalmakat és jelenségeket egybemosó fejtegetéseit és ebből következő címkézéseit tartja mélységesen „korszerűtlennek”.
Sok mindenről lehetne még az előszó írójával vitázni, a mítosz társadalomtudományi és esztétikai szerepének gyakori összekeverésétől kezdve egészen egyes versek felületes és felelőtlen értelmezéséig. A rövidség kedvéért egyetlen mozzanatra szeretnék még kitérni. Az előszó néhány leegyszerűsítő és árnyalatlan utalása Kányádi és szülőfaluja viszonyára azt a hamis látszatot keltheti, mintha az író származása és szülőföldje végletesen és egyoldalúan meghatározó lenne a költészetben kifejeződő világnézet és tartalom minden vonatkozásában.
Felesleges volna itt most akár elméletileg, akár hazai vagy világirodalmi példákkal bizonygatni, hogy ez a viszony sokkal bonyolultabb, összetettebb, dialektikusabb. A jelek szerint az előszó írója is tudja ezt, átgondolatlan utalásai ellenére, hiszen eszmefuttatását – váratlan fordulattal önmagát cáfolva – Illyés Gyula szállóigévé vált soraival zárja: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal kellene: honnan jössz, – azzal ecsém: hova mész!”
Talán mondanom sem kell, hogy a Bartók-vers költőjének igazát ebben a vonatkozásban is maradéktalanul érvényesnek vallom.
Egyébként Kányádi Sándor költészete – még ebben a sajnálatosan hézagos válogatásban is – meggyőzően, a valóban jelentős és korszerű művészet erejével cáfolja az előszó írójának utalásait.
Sokatmondó, hogy az utóbbi években írt Kányádi-versekben többször is visszatér Bartók és Brâncusi neve – emberi-művészi magatartásként, példaként, ihlető motívumként. A népi gyökerektől, a folklórtól az összetettségen át a magasrendű művészi egyszerűségig eljutó, a mai kor komplexitását és feszültségét kifejező nagy művészet vonzáskörében formálódott ez a költészet. Mindez gondolatiságában és formai eszközeinek alakulásában érzékelhető, s ugyanakkor abban is, hogy Kányádi verseiben a falu világának átalakulása és a modern nagyvárosi civilizáció ellentmondásossága egyaránt benne lüktet. Ami ebben a vonatkozásban különösképpen figyelemre méltó: a faluról származó költő nem valami bukolikusnak szánt idillt állít szembe a nagyvárosi életforma zaklatottságával, hanem az utóbbi környezetben honos ember jellegzetesen mai és humanista teljességet igénylő problémáit szólaltatja meg.
Nemcsak azért tartom szükségesnek mindezt Kányádi verseiről elmondani, mert az előszó egyes vélekedéseihez semmiféle támasztékot sem szolgáltat ez a költészet, hanem azért is, mert jelzi annak az ellentétnek a túlhaladottságát, amelyet a fentebb cáfolt utalások akaratlanul is feléleszthetnek. Arról az áldatlan, úgynevezett népi–urbánus ellentétről van szó, amelyben az egyik fél „kozmopolita” vádjára rendszerint a „provinciális” volt a válasz – vagy fordítva. Ezt a történelmi és irodalmi fejlődés eleven folyamatának eredményeként anakronisztikussá vált, de egyes objektív és szubjektív okok következtében annak idején nem minden vonatkozásában tisztázott és ezért múltbeli érzékenységek felbolygatására alkalmas ellentétet a szocialista humanizmus jegyében elkötelezett romániai magyar irodalom mindenfajta kizárólagosságtól, egyoldalúságtól mentes, az esztétikai sokszínűséget érvényesítő egységének szellemében kell felelős figyelemmel feloldanunk.
Egy elhibázott előszótól elég messzire, irodalomtörténetünk és élő irodalmunk közös gondjaihoz jutottunk. Természetesen erős túlzás lenne az előszó íróját valamilyen átgondolt koncepció tudatos képviselőjének minősíteni és ellentmondásos vélekedéseinek érdemtelen jelentőséget tulajdonítani. Valamire azonban ez az elhibázott előszó is általánosító érvénnyel figyelmeztet. Nevezetesen arra, hogy az irodalmi életben, a kritikában, a sajnálatosan ritka elvi eszmecserékben milyen nem kívánt bonyodalmakhoz vezethet a fogalmak tisztázatlansága, a felületesség és mindenekelőtt a „meg nem gondolt gondolat”.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 10. számában, 1975. március 7-én.