A demitizálás (vagy ha jobban tetszik: deheroizálás) napjaink történelmi tárgyú művekkel foglalkozó irodalomkritikájának egyik leggyakrabban használt – azt is mondhatnánk: divatos – fogalmává vált. Bár értelmezése körül gyakran lángolnak fel szenvedélyes csatározások, pozitív tartalmát nagyjában-egészében úgy foglalhatnánk össze, hogy a demitizálás – szemben a különböző jellegű történelmi illúziókkal – a történelem reális, marxista, tudományos szemléletét kívánja érvényesíteni. A realista látásmód – ezúttal nem esztétikai, hanem társadalmi-gyakorlati értelemben – nyilvánvalóan többet jelent, mint történelemszemlélet, és ebben a vonatkozásban nemcsak a múlt, hanem a jelen valósága iránti magatartást is summázza. Éppen ezért a demitizálás mindenképpen hasznos és termékeny, egészen addig, amíg a realista magatartást nem téveszti össze a nihilizmussal, amely a történelmi fejlődés eleven folyamata mögött csak kicsinyes mozgató rugókat kíván meglátni, és az eszményítés elleni jogos indulatában az eszményekért vívott emberi küzdelem nagyságát tagadja.
Magyari Lajos Csorna Sándorról írt poémájának értéke mindenekelőtt abban rejlik, hogy következetesen a fentebb körvonalazott realista történelemszemléletet, látásmódot érvényesíti. Körösi Csorna Sándor alakja hálás talaj lehetne a misztifikáló illúzióteremtés számára – mint ahogy a polgári történetírás és irodalom erre is próbálta felhasználni. A székely parasztgyerek életútjának felidézése, aki gyalog elindul a messzi Ázsiába népének rokonait megkeresni, és aki ott világhírű tudóssá válik, magában rejti a romantizáló fellegkergetés és a hamis illúziók minden veszélyét. Az ellenkező szemléleti póluson Csorna Sándor vándorútja a nyomor, a nélkülözés, a szenvedés és végső fokon az áldozatvállalás értelmetlenségének hirdetését ígéri, hiszen kezdeti célját nem érte – nem is érhette – el.
Magyari poémája mindkét véglettől távol áll. Az ő Csorna Sándora – a mi Csorna Sándorunk – a közösségéhez, népéhez, szülőföldjéhez ezernyi szállal kötődő, elkötelezettségéről soha meg nem feledkező ember, aki a nagy álmok tettre serkentő bűvöletében is realista tud maradni, és realistán is vállalni tudja a küzdelmet eszményeiért.
Magyari tizenhárom versre tagolódó poémája az öregen, betegen, elhagyottan, a halált váró ember mindent összegező perspektívájából tekinti át – nem Körösi Csorna Sándor életútját, hanem életének értelmét. A műben így ötvöződik költészetté történelmi tanulság és kortárs mondanivaló.
Oszlassunk el mindjárt egy félreértést. A poéma – bármennyire is indokolt margójára történelmi-szemléleti tanulságokat feljegyezni – nem epikus jellegű és még kevésbé didaktikus tanköltemény. („Ti se szerkesszetek majd belőlem / szakállas példabeszédet” – írja a befejező sorokban Körösi Csorna testamentumaként a költő.) A költemény vallomásos líraisága lényegében gondolati jellegű. Gondolati, amennyiben Körösi Csorna Sándor életének értélmén túl az emberi cselekvés – tegyük hozzá: az elkötelezett emberi cselekvés – értelmének gondjaival viaskodik, így oldódik költői harmóniává múlt és jelen egymásba fonódó problematikája, sejlik át az évszázaddal ezelőtt küszködő tudós és az alakját idéző utód gondjainak rokonsága.
Csorna Sándor vallomása – Magyari lírai víziójában – hitvallás a szülőföld, a közösség – minden nagy emberi álom és tett bölcseje és repülőtere – mellett; a mellett, hogy „akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot”. Az a Csorna Sándor, aki tudja-érzi, hogy a messzi távolban is „üzent utánam az otthoni világ, / vérembe lopta áramát” – úgy válik egyetemes érvényű példává, hogy azt is tudja: a tettre hivatott embernek mindig előre kell lépnie „addig a városig, addig a hegyláncig… / Születéstől haláláig”. Ebben a szülőföldhöz kötöttségtől egyetemes érvényűvé táguló költői felfogásban válik érthetővé honiság és európaiság egysége és a szertefoszlottságukban is megvalósított álmok összegező tanúsága: „Beváltatlan álmom minek fájjon? / A tévedésnél igazam erősebb / nem az a fontos, hogy rokonok – / de testvérek lakják ezt a földet.
*
Félreértések elkerülése végett: tudom, hogy egy költői műnek nemcsak gondolati magva, ha úgy tetszik: mondandója van; azt is tudom, hogy a második köteténél tartó költőnek nem mindig sikerült a poémája gondolati izzásához méltó formákat kiégetnie. Nem is műve részletes elemzésének szánom ezeket a sorokat, hanem csak egy nagyon jelentős, irodalmunk eszmei-művészi alakulása szempontjából korántsem közömbös mű jelzésének. Nyilvánvaló, hogy az elkötelezett kortárs lírának még számos más jellegű útja, formája lehetséges. Csorna Sándor naplójában azonban mindenekelőtt az a költői magatartás, szemléletmód a lényeges, amely ezt a művet az utóbbi években megjelent, elsősorban prózai alkotásokkal, például Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvével rokonítja.
Befejezésül: értem a költő idézett óvását és azt is tudom, hogy az irodalom – nem példabeszéd. De szeretném hinni, hogy a maga sajátos művészi áttételeivel – az is.
——–
Magyar! Lajos: Csoma Sándor naplója. Poéma. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.