Az irodalombírálat sohasem tartozott az alkotás leghálásabb műfajai közé, s már csak ezért sem túlságosan meglepő, hogy a romániai magyar lapok hasábjain olyan ritkán jelennek meg új nevek kritikai cikkek alatt. Annál biztatóbb, hogy az utóbbi egy-két évben egész csapatnyi fiatal kritikus tűnt fel, akik – bár többnyire a próza vagy a líra útjain is próbálgatják erejüket, tehetségüket – a bírálatot nem csupán alkalmi feladatnak tekintik, hanem hivatásnak, s ennek megfelelően érdeklődnek elméleti-módszertani problémái iránt. Erről tanúskodnak azok a kritikusi vallomások is, amelyeket az Igaz Szó ez évi 6. száma közöl Ágoston Vilmos, Markó Béla, Soltész József és Szávai Géza tollából. A sort még egy-két névvel kell kiegészítenünk – például a közülük legrendszeresebben író Tamás Gáspár Miklóséval, akitől hasonló jellegű vallomást az Utunk 12. számában olvashattunk –, s máris ígéretes fiatal kritikusok egész csoportjáról beszélhetünk – csoporton persze nem klikket, hanem nagyjában-egészében együtt induló nemzedéktársakat értve.
Ez a megkülönböztetés azért is indokolt, mert a „fiatal kritika” képviselői korántsem egyarcúak, s bár törekvéseikben s főleg az elemzett művek megközelítésének módjában észrevehetünk közös vonásokat, kritikusi egyéniségük, érdeklődési körük máris kezd körvonalazódni.
Közös vonásaik közül különösen sokat ígérő elméleti érdeklődésük, az a természetes igyekezetük, hogy a maguk és mások számára egyaránt megfogalmazzák a kritikaírás elméleti-módszertani kérdéseit – úgy, ahogy ezt ők itt és most, anyagukkal, problémáikkal viaskodva látják.
A gyakori hivatkozások és idézetek arról tanúskodnak, hogy ennek az elméleti érdeklődésnek sokoldalú, bár nem mindig kellőképpen feldolgozott és végiggondolt olvasmányalapja van. A kritika és a kritikaelmélet klasszikusainak és jelenkori teoretikusainak műveit figyelmesen olvassák és a kínálkozó tanulságokat a friss felfedezés izgalmával és mohóságával próbálják hasznosítani, továbbadni.
Persze, az idő és a tapasztalat majd a maga helyére rázza, rendszerezni fogja ismereteiket, később majd bizonyára kevesebb lesz az idézet vagy a spekulatív merevség és elvontság írásaikban, az elméleti tájékozottságot és útkeresést azonban már most is ígéretes mozzanatként észlelhetjük. Annál is inkább, mert kiindulópontjuk szinte kivétel nélkül az irodalom és az irodalombírálat társadalmi szerepének és elkötelezettségének felismerése, elméleti érdeklődésük korántsem szorítkozik műhelyproblémákra – a kritikaírás helyét és értelmét keresik.
Vissza-visszatérő problémájuk az esszé mint kritikai műforma, lehetőségeit és korlátait egyaránt érdekesen, tanulságosan feszegetik. Nagyon rokonszenves önmaguk iránti igényességük; mindazt, amit például Szávai Géza (akinek az Ifjúmunkás június 15. számában is meggondolkoztató írása jelent meg) kritikusan-önkritikusan elmond a „fiatal kritika” egyes gyengeségeiről, csak helyeselni lehet. Észrevételeit annyival szeretném kiegészíteni, hogy az általa is jelzett bizonytalankodások leküzdésének egyik célravezető módja a rendszeresebb kritikusi gyakorlat, a termékenyebb munka lehetne. A kritikus fegyverzete csak az „anyaggal” viaskodva csiszolódhat, tökéletesedhet – az elemzés, az értékítélet formálódásának bonyolult, összetett folyamatában.
Távol áll tőlem, hogy okoskodó jótanácsokat próbáljak adni fiatal kollégáinknak. Előfordulhat, hogy lesz majd vitatkozni valónk is – természetesen baráti szóval. Most csak jelezni szeretném – örömmel és bizakodva –, hogy színre lépett egy ifjú kritikusokból álló szabadcsapat, s írásaikra olvasónak, írónak egyaránt érdemes odafigyelnie. Arra is, amit mondanak, s arra is, ahogyan mondják.
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.