A Love Story páratlan sikerét és népszerűségét sokan és sokféleképpen próbálták megmagyarázni. A leírt és elhangzott ellentmondó vagy egymást kiegészítő érvekhez nem kívánok újabbakat hozzáfűzni, csupán arra szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy számos irodalomtudós véleménye szerint Segal művének diadalútja nem elsősorban irodalmi, hanem inkább szociológiai jelenség, s okát többek között az olvasók pszichológiájában, a szerelmi történetek s a szentimentalizmus iránti vonzódásában kell keresni. Ez az okfejtés nemcsak azért meggyőző, mert a komoly irodalmi elemzés mérlegén ez a különben olvasmányos és tagadhatatlan ügyességgel megírt kisregény korántsem nyom annyit, mint a sikere, hanem mindenekelőtt azért, mert a „szerelmi történetek” kapósságát Daphnisz és Chloé óta tömérdek példa igazolja. A szerelem mindig időszerű.
A Love Storyt az Igaz Szó ez évi 9. számában közölt Változatok a szerelemre című összeállítás idézte újra emlékezetembe, nem azzal, amit tartalmaz, hanem azzal, ami hiányzik belőle. A kitűnő szerkesztői ötlet és szándék („Hogyan szeretünk ma, mit jelent számunkra ez a legősibb emberi adottság – erre a kérdésre próbál választ adni alább következő kis antológiánk” – olvassuk a bevezetőben) megvalósítása hiányérzetet kelt, bizonyára nem a szerkesztő hibájából.
A kis antológia ugyanis Kós Károly fanyar-bölcs levele, Nagy István nagyon megfontolt és körültekintő puritán intelmei és Horváth Imre érzelmes vallomása mellett csak verseket közöl – mintha karcolatban, novellában, regényben vagy színdarabban íróinknak nem lenne mondanivalójuk a mai ember szerelméről. Nem túlzott engedékenységből mentem fel eleve a szerkesztőt, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen témájú prózai írás valóban ritkán születik napjainkban – bármilyen furcsának is tűnik, az irodalom és a művészet legősibb témaforrása mintha háttérbe szorult volna. Az Igaz Szó összeállításának csonkasága csak jelzi azt, amit a figyelmes olvasó megállapíthat: arról, hogy – a szerkesztő szavaival élve – „milyen kérdéseket ad fel nekünk a szerelem”, kevés írás születik, s azok sem mindig emlékezetesek.
Félreértés ne essék – nem leltárszerű tematikai teljességet akarok számonkérni az irodalomtól, még a szerelem dolgában sem. Csak éppen elgondolkoztatónak érzem, hogy életünknek egy konfliktusokban, az ember emberségét próbára tevő helyzetekben oly gazdag területe, mint a szerelem, a férfi és a nő ezer árnyalatú kapcsolata, a maga hihetetlenül sokszínű skálájával – úgy tűnik, nem érdekli különösebben prózaíróinkat. Persze nem azt állítom, hogy szó sem esik róla – az emlékezetes, jelentős, sokatmondó művek hiányát fájlalom. Annál is inkább, mert a mai ember értelem- és érzelemvilágáról irodalmunkban kirajzolódó kép ezen az úton is sokkal gazdagabb lehetne. Arról nem is beszélve, hogy a szó legjobb értelmében vett olvasmányos írások erről a témáról fiataljaink érzelmi kultúráját is nemesíthetnék.
Az Igaz Szó kis antológiája talán arra is ösztönözhetne, hogy elgondolkozzunk prózairodalmunk más problémáin. Bármennyire is a szerelem a kiindulópontunk ebben az esetben, lényegében többről és összetettebb problémáról, prózánk maiságáról van szó, arról, hogyan és mit mond a mai emberről, gondolat- és érzelemvilágáról, konfliktusairól, ember és ember, ember és világ sokrétű viszonylatairól – itt és most.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.
