Ezzel a számmal véget ér A Hét 1990 februárjában indult új folyama. Hosszabb nyári szünet után, 2003 őszétől a lapot új főszerkesztő és megújult szerkesztőség jelenteti majd meg, Marosvásárhelyen.
A hazai magyar sajtópiac bonyolult, ellentmondásos és képlékeny közegében egy ilyen jellegű és arányú változás nem rendkívüli esemény. Annál kevésbé az, mert a lap nem megszűnik, hanem – mindenekelőtt szerkesztésének, kiadásának anyagi, technikai, személyi és földrajzi feltételeit tekintve – átalakul. A változást több, egymással összefonódó, az utóbbi években egyre szorongatóbb, az igényes szerkesztést ellehetetlenítő tényező teszi halaszthatatlanná.
Közismert, hogy a mai sajtópiacon egyetlen művelődési, irodalmi, művészeti vagy tudományos lap megjelentetési költségeit sem lehet a példányok értékesítéséből (előfizetés és szabad árusítás) fedezni. Különösképpen érvényes ez a kisebbségben élő nemzeti közösségek nyelvén megjelenő kiadványokra. Megjegyzendő, hogy hasonló a helyzet az ilyen jellegű, többségi nyelvű sajtótermékek esetében is, avirtuális olvasók számarányától függetlenül. Ezek a lapok ugyanakkor nem számíthatnak reklám-jövedelmekre sem, amelyek piacát a különböző érdekek és a gazdasági hatékonyság könyörtelen törvényei uralják.
Az okok feltárása messzire vezetne – az egész társadalom állapotáig és ezen belül a piacgazdaság és a kultúra, a szellemi munka ellentmondásos viszonyáig. A piacgazdaság működésképtelensége az állandósult átmenetiségben tovább bonyolítja az amúgy is kioldhatatlan gubancokat.
Ebben az alapvetően kedvezőtlen feltételrendszerben AHét azért is többszörösen hátrányos helyzetbe került, mert évek óta nincs kiadója. Az ilyen természetű tennivalókat is a szerkesztőségnek kellett vállalnia, noha az ehhez szükséges eszközökkel nem rendelkezett. A hasonló jellegű lapok közül csak azoknak van több esélye a felszínen maradáshoz, amelyeknek kiadóként valamely szervezet (művelődési egyesület, szakmai szövetség, helyi önkormányzat stb.) viszonylagos állandóságú hátteret biztosít. A romániai művelődésügyi minisztérium, amelynek égisze alatt a lap megjelent, az amúgy is csekély támogatást ebben az évben nem folyósította. A lap megjelentetésének költségeit az értékesítésből származó bizonytalan és nehezen behajtható, arányaiban jelentéktelen jövedelem mellett csak a különböző kulturális alapítványok – pályázatok útján nyert – támogatása fedezte. Ezek a támogatások összegüket és a folyósítás időpontját tekintve nem rendszeresek, és felhasználásukat többnyire merev szabályok korlátozzák.
Ilyen körülmények között a lap megjelentetése anyagi és technikai vonatkozásban lehetetlenné vált. Nemcsak arról van szó, hogy a szerkesztőség munkatársai a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták és azt is – gyakran – hónapos késésekkel; hogy szerzőinknek vagy egyáltalán nem, vagy csak jelképes tiszteletdíjat fizettünk; hogy a lap technikai előállításának legelemibb eszközeit sem tudtuk beszerezni, illetve megújítani. A lényeg az, hogy a szüntelen és halmozódó pénzügyi terhekkel küszködve nem lehet tartósan a szerkesztés szellemi, szakmai gondjaira, igényeire összpontosítani. Ugyanakkor megfelelő anyagi eszközök híján nem lehet a szerkesztőségi koncepciónak megfelelő írásokat biztosítani, nem lehet a szellemi élet eseményeivel kapcsolatot tartani, nem lehet a szerkesztőség munkaközösségét ígéretes fiatalokkal megújítani. Fájdalmas volt tudomásul venni, hogy kitűnő és visszhangos sorozatok maradtak abba és egész sor munkatársunk volt kénytelen – egyszerűen a napi gondok miatt – részben vagy teljesen az együttműködésről lemondani.
Sokirányú próbálkozások, kísérletezések, az esélyek latolgatása, kudarcos küszködések után a szerkesztőség Marosvásárhelyre költözése kínál ha nem is ideális, de kiaknázható lehetőséget az anyagi feltételek javítására, a technikai eszközök biztosítására, a szerkesztőség megújítására. A hazai magyar művelődési élet műhelyeihez és színtereihez földrajzi értelemben is közelebb kerül a lap – ez a szerkesztőség számára termékenyítő lehet.
Befejezésül szeretném megköszönni a szerkesztőség minden belső és külső munkatársának a hosszú éveken át, idegőrlő és méltatlan körülmények között végzett, értékteremtő munkáját. Köszönöm a lap barátainak és támogatóinak a segítségét. Kivételes elismerést érdemel a romániai Communitas és a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány – nekik köszönhető, hogy a lap az utóbbi években egyáltalán megjelenhetett. Köszönöm az olvasók érdeklődését és együttérző figyelmét – az utóbbi időben több olyan levelet is kaptunk, amelyben szívet melengető aggodalom és segítőkészség fogalmazódott meg.
Azt, hogy A Hét most befejeződött folyama milyen értékeket képviselt művelődési sajtónkban és egész szellemi életünkben, nem az én dolgom elemezni. A lap főszerkesztőjeként lemondásommal jelzem, hogy vállalom a rám eső felelősséget azért, hogy nem voltam elég ügyes, leleményes, erélyes és főleg hatékony a kedvezőtlen körülményekkel vívott egyenlőtlen küszködésben. Bizalommal és barátsággal tekintek az utánunk jövő ígéretes fiatalokra, és azt kívánom, hogy teremtő képzeletükhöz a kitartó, felelős munka etikája társuljon.
Több mint félszázados, különböző művelődési-irodalmi lapok szerkesztőségében végzett munka után szerkesztőként búcsúzom az olvasóktól. Szerzőként talán még lesz mondandóm számukra.
Hasznosnak vélném, ha A Hét viszontagságos történetének új fordulata mindnyájunkat arra ösztönözne, hogy közösen elgondolkodjunk a magyar művelődési sajtó helyzetéről, lehetőségeiről, gondjairól, esélyeiről iramosan változó világunkban.
A Hét, XXXIII. évfolyam, 27. szám, 2003. július 17.